A folyamat

Régen még a bemutatkozó szövegrésznél volt egy "craftos" (ezentúl nem idézőjelezem, mert hát ezt itt a craftológia) litánia, hogy mi is vagyok, miről is szól ez az egész. Mármint a blog. Aztán jöttek a változások, mert azok ilyenek, hogy mindig jönnek. Aztán a "vagyok" lényege is változott. Egy ilyen túl sok jelzővel körülírható, folyamatosan terjeszkedő végtelenség lett belőle. Hát ezért is távozott az a szövegrész a blogból. Mert az nem mondott el mindent.

Én se fogok sose elmondani mindent, még mielőtt mélyre menő gondolathalmazra számítanátok. Mert én meg ilyen vagyok. Mindig csak egy kicsit, bár ez nem mindig sikerül. Most valahogy úgy érzem, lecseréltem a Facebook-ot a blogra, mert itt legalább érzem, hogy egyedül vagyok (mert tudom, hogy azért olvassák a blogot néhányan, de itt mégis megmarad az a nem is tudom mi, talán az intimitás a leírt, általában értelmes mondatok áradata és köztem. Naplónak kezelem, de mégsem az, hanem annál több.

Valahogy minden a versírással kezdődik, és ezzel egyenes arányban növekszik az Internet adta lehetőségek felhasználása is (legalábbis nálam így volt). A kezdeti kamaszdacból lesznek az álmok, a vágyak, a tervek, a jövőképek, és ezek szépen sorban egytől egyig mind összetörnek/felborulnak/megkérdőjeleződnek. És akkor ebből születik a netnapló, ami átveszi az versírás eredeti lényeges helyét.

A craftológia azért lett, mert régen túl sok mondandót éreztem magamban, amit rímes formában szerettem volna megosztani a nagyvilággal (de igazából csak a barátnőmmel, akivel annó közösen vezettünk egy blogot, majd én önállósodtam, azt a blogot viszont meghalasztottam, és hát így lett a craftológia), mert úgy hittem, ez majd nekem milyen jó lesz. Mert hát nem írtam olyan rossz verseket (de azért volt pár - önkritikát is tanultam közben), és miért is ne vághatnék bele egy blogba? Akkor még nagyon kezdetleges volt ez a láz a környéken, azóta meg már mindenki blogol, illetve blogolt, de aztán megritkultak a bejegyzések, mert népszerűvé vált a Facebook. Ez nálam is észrevehető, elég csak megnézni az archívumot.

És most meg visszatértem, van, hogy naponta többször is írok, képet teszek fel, szöszmötölök a blog kinézetével (a Designnal, tudjátok, csak mivel angolra van beállítva a Blogger, így nem tudok mindenre szép magyar kifejezést használni; ahhoz meg, hogy utánanézzek, most lusta vagyok). Bár az is lehet, hogy túl sokat vagyok egymagammal, és ez a mellékhatás.

De a versek nem jönnek. Mindig azt remélem, hogy talán majd egyszer, 1 hónap múlva, fél év múlva... Erőltetni meg nem akarom, de lehet, azt kéne. Vagy már nincs mit úgy mondanom, ahogy régen. Ez is elképzelhető.

Jelenleg ez vagyok, aki vagyok. A folyamat meg igazából csak részletkérdés. Részletes, mert sosem áll meg, mindig valamilyen, mindig történik, és persze megszokott/hétköznapi/az élet része. És - ezt meg nem is tudom, hol olvastam/hallottam - nem az élet történik velünk, hanem mi történünk az élettel. Tehát én vagyok a folyamat. Ezt lehet látni, ha szösszentek ide valamit.

(A poszt átírásának és megváltoztatásának jogát fenntartom.)