Kalandosan indult a nap. Félúton a főpályaudvar felé eszembe jutott, hogy a lakásban hagytam a laptoptöltőmet (először fordult elő ilyesmi, hogy a nagy rendszerezett és jól átgondolt pakolásom csődöt mondott - ez nem az én napom volt, előre leszögezném). Persze ez volt a második dolog, ami eszembe jutott, hogy ottmaradt, merthát az esernyőmet is be akartam pakolni, de azt is elfelejtettem. Erre még akkor jöttem rá, amikor leértem a harmadikról a bejárathoz, de úgy gondoltam, ez nem életbevágó hiányosság, mert egyrészt reménykedtem, hogy nem fog már esni az eső, másrészt meg kapucnis pulcsi volt rajtam, az megvédett volna attól, hogy jól elázzon a fejem (ami meg általában megfázással jár). Szóval ezen túlléptem, és vonszoltam a bőröndöt tovább.
Aztán jött a pánik, hogy azért a töltő mégiscsak kéne, mert bár van itthon 2 asztali gép meg 1 laptop (a régim), de azért a tanulós dolgok csak ezen vannak fenn (mer miért is lenne róluk másolat? hisz az olyan normális és logikus lenne... *firstworldproblems*), és nemkevés tennivalóm akad a fuvarozáson meg a tavaszi nagytakarításon kívül. De hálistennek az én Ádámom volt a megmentő (luv ya, babe!), mert elindult a töltővel meg az egeremmel (amit nem is akartam hazahozni, mer van még viszonylag működőképes egér is itthon, de hát ő ezt nem tudhatta), szóval ő elindult a lakásból, én meg visszafordultam és úgy negyedtávon találkoztunk. Akkor már teljesen kész voltam, mintha rámöntöttek volna egy kanna vizet. De még mindig nem voltam a pályaudvaron, és jegyet se vettem előre, szóval hipersebességgel a táskáim és a bőröndöm súlyához mérten próbáltam durvább tempóval haladni, ami képletesen mégegy kanna vizet jelentett.
Namármost a pályaudvar a lakástól olyan 20 perc séta, erőltetett menetben 15, de arra ritkán vagyok képes. Még 10:30 előtt pár perccel elindultam, kb. 10:38 körül lehettem félúton, mert most nem lájtosan haladtam, akkor negyedtávtól ismét irány a pályaudvar felé. Talán 10:58-kor értem be a jegypénztárakhoz, és nanáhogy pont ilyenkor minden sorban legalább 5-6 ember vár, abból minimum 2-3 ember per sor totál ostoba értetlen (pl. jegyet szeretne a holnapi (!) IC-re, csak elfelejti közölni a pénztáros nénivel, hogy neki a holnapi IC-re kell jegy és nem a maira, és még ő van felháborodva --- másrészt meg már annyira ideges voltam, hogy beszóltam volna, hogy "van, aki még MA szeretne elutazni," de mégse tettem, túlságosan ki voltam merülve, mire végre sorra kerültem, akkor is minden szó kimondása után levegőt vettem). Aztán úgy 11:07-kor értem a büféshez, ott még hárman álltak előttem sorban (de legalább érthetően közölték, hogy mit akarnak, így gyorsan letudtam a kajavásárlást).
Aztán nézem a helyjegyem, oké, pont a mellettem álló kocsira kell felszállnom, kabinos, remek lesz, már mindehova rég befészkelték magukat az emberek, jó lesz rajtuk átvergődni. A vonatot elértem, de helyem mégsem volt, mert a kabinokban a helyek 1-től 6-ig vannak számozva szép sorjában, hát persze, hogy 67-es számú helyjegyet kaptam, és hát mondjuk ki a tényt, abban a vagonban az a hely nem létezik. Szerencsére volt még olyan kabin, ahol csak ketten ücsörögtek, bevágódtam oda.
Hatalmas szikladarabok omlottak lefelé a szívemről, ám közben rájöttem, hogy a pólóm gyakorlatilag elázott, és már láttam a rémes jövőmet az ágyban fetrengve influenzásan és takonytúltengéssel, de inkább örültem, hogy elértem a vonatot. Majd a kallernéni jegykezeléskor közölte, hogy sajnos felcserélték a kocsikat, ezért kaptunk rossz helyjegyet, de nyugodtan üljünk át az első osztályú kocsiba, ha úgy gondoljuk (mert a kabinban a másik lány is úgy járt, mint én). Annyira ki voltam merülve, hogy inkább maradtam a seggemen, nem volt kedvem újból cihelődni. Ha nem lennék rászorulva a MÁV-ra utazás szempontjából, akkor aszondanám, hogy rohadjanak meg, akik összekutyulták a dolgokat. Meg az egész vasúti közlekedés úgy általában szégyellje magát, hogy ilyen irreális módon vannak összehangolva a járatok (azaz nincsenek normálisan összehangolva). És nem, nem a kallert hibáztatom, se nem az egyszeri dolgos MÁV munkatársat, aki például kénytelen felpucolni a vagon WC-jében lévő szétfolyt húgytócsákat, se nem azt a terepen dolgozó munkást, aki ellenőrzi a váltókat meg egyebeket. Egyébként meg nem is ér annyit a MÁV nyújtott szolgáltatás, mint amennyit pofátlanul elkérnek érte. És itt hagyom abba, mert még a végén elragadtatom magam, és annak sosincs se értelme, se jó vége.
Itthon meg rájöttem, hogy a fényképezőt és társait (töltő, kábel) is Pécsen hagytam, pedig reméltem, hogy a hét második felében már jobb idő lesz és tudok majd fotózgatni egy kicsit a kertben vagy a környéken. Most már mindegy, ez van. majd ha valami nagyon érdekeset látok, arra ott a rossz minőségű kamera a telefonomban.
De legalább jó is történt, mer végre találkoztam a Sorssal és tudtunk beszélgetni egy kicsit. Hiányzik nekem, rossz, hogy alig találkozunk. De majd bepótolunk minden sztorit egyszer, ha hosszabb időn keresztül társaloghatunk (de remélem, akkor nem tömegközlekedési járműveken).
Hirtelen meg akartam nézni, mennyi az idő, és itthon automatikusan a faliórára vetem igéző tekintetem, szóval hát nem háromnegyed 5 van, mint ahogy azt látom. Pont most lesz éjfél, hogy e mondatot bepötyögöm. Tehát elemcserére lesz szükség. Én meg feltöltődök éjszaka.
