Szemkifolyás

Sistereg az agyam,
Züllik benne az értelem.
Elvileg majd elmúlik.
Manifesztálódik bennem az idegesség.
Kit érdekel?
Ismerem magam:
Fokozatosan egyre rosszabb lesz,
Oszt' meg egyre jobb.
Lehetetlen
Y-al kezdődő szót találni.
Ádám is megmondta.
Sistereg az agyam tovább.

A szerelem hálójában II.

Napok óta rosszul alszom

és magamat folyamatosan kiakasztom

a sok elfuserált tévképzettel

hogy nem vagyok képes még arra sem

hogy angol melékmondataim szertelen

sokaságát ne csak hogy-al kezdjem el.

Na de te sem vagy ám kispályájás,

hogy amikor kínoz a fülfájás,

te még egy lapáttal ráteszel,

megunásba bújva szépen elcseszel

minden gondosan felépített

magasztos lélekemelő elméletet,

amiket pontosan azért találtam ki,

hogy ne tudjál velem újra és újra kicseszni

azzal a sok megunhatatlan álarcoddal,

meg a végtelen tőszavas válaszaiddal,

amiket nyűgös állapotban nem tudok hová tenni,

így eldöntöm, hogy gőgös haragom el kell temetni,

és elméletileg csendben csodára

(de gyakorlatilag a végkifejletre) várva

ülni nyugodtan a formás seggemen,

és örülni, mert kivételesen nem kínoz az aranyerem.

Mert hát egyszer úgyis vége lesz ennek,

és magamban aztán megdicsérlek,

hogy ismét sikeresen kiélhetted rajtam

mindazt a gonoszságot, amit én nem akartam,

és csőbe húztál, úgy ahogy azt kellett,

én viszont rájöttem, hogy mindemellett

haragudni rád ilyenért már nem tudok,

mert én szellemileg már nagycsoportos vagyok.

A szerelem hálójában I.

emesenes csevegésünk általában abból áll,
hogy szól a teló, s te ekkor válaszoltál
mástól szedett szerelmes idézetemre,
a "ragyógószemes" visszatérő dícséretemre.

bár nem értetted, mit akartam kifejezni vele,
ingázó tested mégis forrón borzongott bele
az ismételten megerősítet lávfull vallomásba:
hogy nem tudok gondolni rajtad kívül senki másra.

és most magányomban ülök, bár írnom kéne,
meg tanulni, mert megyek zéházni holnap délre,
de elkapott a tettlegesség rímfaragós vágya...
talán elmúlik, ha gyorsan lefekszem az ágyra.

Nem-ellen-állás (2009. 4. 24.)

Kicipzárolt büszkeséggel tömnek
beléd vágyat
füledbe harapva, arcodba lehelve,
hogy kívánlak,
hogy Istenem, hogy elmegyek,
csak még harapj, csak még engedj
magadba beljebb,
csak míg küzdjük magunkat
egyre feljebb
lepedőt gyűrve a kéjbe,
hátkaparva
és egyre mélyre,
ne eressz el, szoríts, égess,
hullámozzon
együtt e két test,
ajkaimon izzon ajkad,
és nedvem hűtse le benned
a forró izgalmat,
mély sóhajjal a csendet.

Hideg (2009. 4. 10.)

Száraz szuszogás, csendes mámor:
altatódat suttogja a távol.
Így alszom el minden este,
arcod nyoma a párnámra festve
őrzi álmom, lélegzik mélyen
a nyugalom a hűvös éjben.
Aztán sírásra ébred az álom,
kezed kezembe fonva nem találom -
Érted nyúlok, halkan a neved mondom,
úgy fáj ez a hideg és fáj a gyomrom,
sötét van, nem ragyog rám a szemed.
Hiányzol - ennél rosszabb nincs, nem lehet.

Ribút (reboot) (2009. 3. 6.)

Agy kikapcsol, gyomor hallgat,
itt marad bennem mind az alvadt
vér és epe és sav és lúg és ideg,
meg a közöny is, de minek?
Éjszakánként ébren ülve várni hajnalt,
reggel után a párnát és a paplant,
aztán fájót, álmot, szépet, rémet,
könyvet, jegyzetet, esszés férget,
napközben is csak ímmel-ámmal
játszadozni mosolyt a magánnyal,
tompa fémmel szemet szúrni,
böjt idején báránybőrbe bújni,
kiáltani farkast, kiáltani csendet...
Agy bekapcsol - mert már edzett.

Fogócska (2009. 1. 4.)

Álomra hívjuk
a kitartást,
és egyre rohanunk
a füstbe boruló fények után,
a hűvös nap sugarai
marják párává
megfáradt arcunkat
az érzékek fokán.
A holnap kényszerével
összeragasztott részeink
hullanak le,
s válnak egyé a földdel;
bár fehér átok görcse
fojtogatja szívünket,
mi mégsem
tévedtünk még el.
Valahol ott ég bennünk
a fények tüze,
melytől e sötétség
megrémül,
ez ad vágyat erre
az örök fogócskára -
mert nincsen füst
láng nélkül.

Akarok (2008. 12.3.)

Amikor helyrebillen az átok-mérleg,
amikor pocsolyában ázik a forró méreg,
amikor a szükség kedélyesen teszi a dolgát,
akkor is ez: hiányt megfékező fáradt korlát?
Kézfogásra, megadásra, ölelésre várni -
és távolságot cserébe... közönyt találni.
Elveszítek, elmulasztok - csak a vágy marad.
Élni akarok, de a szemem mindent tagad.

Utazós (2008. 10. 21.)

Ajtó zárul, Mari elmegy.
Lakatot zárnak le benned
az éjszakába nyúló álmok,
és az ’én mindig csak várok’
nem űz már megbánások elé.
És többször vert arcodba a holnap
bús fájdalommal hűs nyugalmat;
bőröndbe rakott közöny-álruhával,
kedvesed lopott csókáradatával
visz a 30-as járat a főpályaudvar felé.

Megy az IC veled Pestre,
hogy ott érjen a rideg este.
Ötkor mondják, „elnézést, hogy késik”,
szemedbe kék Bonddal a füstöt vésik…
Megvetést köhögsz a MÁV-ra.
Anyád hívod, hogy ne várjon
csontig fagyva az állomáson,
de majd mész, majd egyszer
megvetetlen ágyba fekszel,
ha nem is a kilencedik vágányra.

Tömött vagon, a Nyugati szaga,
divat-fiatalok kényes szava
elmédben még dühöt fakaszt,
de SMS-t vársz, szádon tapasz…
Még nem tudod, hová is vergődsz.
Tíz perced van, jegyet veszel;
zötyögsz tovább… „Anyu, ugye kinn leszel?”
Itt a vége, a zöld ház már közel,
a melegségben vidám gyermek ölel;
szívedbe zuhan, hogy itthon… hogy ősz.

Feltámadás: folyamatban (2008. 10. 2.)

Itt most jó kép az "őszi napsugár",
hisz nem utazunk délre,
búcsúnk sem süt az égre...
Vörösen izzik a türelem -
zajra vár.
Én kevés vagyok
ehhez az őrülethez,
hiába zúzza
lelkem porrá a boldogság;
magány-szülte álomrablónak
nevelt a tudat,
nekem szokatlan ez a
forróság.
Azt hittem, a szavakkal
korrekt a kapcsolatom,
de megmagyarázni...
mégsem tudom,
mennyire jó az,
ami most van,
mert csak a most az,
mi a rozsda-tömegen
édesen koppan,
feltámasztva bennem
az elmondhatatlant.

Cseresznye habbal (2008. 8. 28.)

Álmot várok.
Tükörből megfáradt arcok rámköszönnek.
Azt sem tudom, lesz-e holnap,
és az évek csak jönnek-mennek.

Én sem lettem több a soknál,
bár, végülis ez azért jobb a rossznál.
Máshol szebb, másban a mámor...
Most mi van?! - Én sem vagyok fából...
Felejtők vére magányom bére,
sosem esküdtek az ég szerelmére...
Sem az enyémre.
Nekik ez elég, engem viszont éget;
ők gyávák, én meg már nem félek.

Lehetek ördög, lehetek a gonosz,
a kínzó felismerés,
mi a kábulatból felpofoz,
és lehetek a béke, maga a szánalom,
mi tűkkel perverz szavakat
karcolgat a hátadon.

Mond, akarod-e halk sikolyom,
édes leheletem,
hófehér, forró testem?
Akarsz-e gyönyört, kéjt vágyat,
mindent, mit felajánlok,
mit eléd tettem?
Akarod? - Vedd el!

...és ha elmész, menj el csendben.

Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél... (2008. 7. 31.)

Hallgat a gondolat,
hallgat a méreg.
Miért nem jössz,
amikor némi zajt kérek?
Sikítanék, ha volna mivel,
de szikrázik a torkom.
Hagyj el te is -
a kínlódás az én reszortom,
meg a legszebb közhely:
"majd megoldom".
...és ennyit arról, hogy élek.
De itt vagy, mert te itt vagy,
ha mondom!
Ha érzem...
Ha tudom, hogy ha itt lennél,
többé már nem mennél el.

25. házassági évforduló

Elfáradtunk.
Ablakunkat nem
mossa meg senki.
Egymást átölelve
a jövő havi
gázszámláról
álmodunk.
Ebben sosem
akartunk hinni.
Te túl sokat
cigizel.
Te keveset
vagy itthon.
Az idő keserű.
Fullasztó párától
penészes a plafon.
Átvirrasztott
éjszakákkor
szeretnénk néha
mások lenni.
Bár arcunk sápadt,
boldogságunkat
mégsem rontja el
semmi.

Leányálmok apró rablója (2008. 7. 5.)

Lángol a szemem és szó nélkül nézem,
hogy nem vagyok én magányos,
csak néha szótlan;
egy ártatlan fogoly ebben a
megkergült káosz-kaleidoszkópban.
Kiszáradt kérgű fűzfa
a tükörképem:
rügyeket nem hozok,
de mégis sárrá alvad a vérem.
Hófehér arcomba rejti
csodáit a képzelet,
és a nevem éltetik
a szánalmas vérebek.
Mert én találtam magamnak jövőt,
hisz a múltam senkit sem érdekel,
s leányálmok apró rablójaként
foglalok helyet a szöges trónszéken.