Lángol a szemem és szó nélkül nézem,
hogy nem vagyok én magányos,
csak néha szótlan;
egy ártatlan fogoly ebben a
megkergült káosz-kaleidoszkópban.
Kiszáradt kérgű fűzfa
a tükörképem:
rügyeket nem hozok,
de mégis sárrá alvad a vérem.
Hófehér arcomba rejti
csodáit a képzelet,
és a nevem éltetik
a szánalmas vérebek.
Mert én találtam magamnak jövőt,
hisz a múltam senkit sem érdekel,
s leányálmok apró rablójaként
foglalok helyet a szöges trónszéken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése