A kimerülésen túl és a végső kétségbeesésen innen illő lenne számot vetni. De tele a kert, és hagymaduggatásban egyébként is jobb vagyok (ugye, Anyu?). Így, a fordítós záróvizsgán túl és innen (a remény már meghalt, önértékelés: egyesalá, ami otthon persze tökjó, mert az egyes a legjobb és honvágyam is van, csak most poénmentes az elmélet) mégsem vetnék számot. Pedig nagyon frusztrál, hogy régen írtam olyan igazán cinikusosannásos fejtegetést, és a késztetés is megvan bennem, hogy ismét kicsit nagyobbat alkossak, mint amilyen igazából vagyok (sosem fogok leszokni a tévképzeteimről). Meg elnézve a tegnapi (és itt most van poén, mert a nihilista és a társadalomtudatos /megjegyzés: szerintem ennek a szónak még mindig nincs semmi értelme/ video clip-ek kifogtak rajtam, mégis ötöst adtak a szarra), illetve a mai (bocs, Laca) teljesítményemet, nem mondanám magamat önmagamnak (és persze angolul sem fogok sose megtanulni). Nem is mondanám magam senkinek, legfeljebb profi bundáskenyér-sütőnek (életem apró örömei: legalább valamiben jó vagyok, hurrá!). De egyébként nincsenek önértékelési problémáim (az irónia legyen velem!), csupán krónikus negatív-energiaáramlásban szenvedek (általában erre mindig azt mondom, hogy majd kinövöm, de már ehhez sem fűzök sok reményt). De az is lehet, hogy még nem léptem túl az agyi kapacitásom teljes leamortizálásán, és pontosan ezért nem vagyok képes nagyobbat alkotni annál, mint amilyen igazából vagyok (ismétlés az önkorlátozás fattyja).
De maradjunk vidámak (családi tragédiák és bűntudat mellett), mert nem lehet szorongással és töketlenkedéssel élni (az életet, mi mást?), de még meghalni sem (ezért vagyok én hal(l)hatatlan, érthetetlen, mondhatatlan). És törve bár, de fogyva meg nem, holnap talán nem fogok emlékezni az álmaimra (mint például arra, hogy valaki üldöz az egyetemen). Egyszerűen csak kipihent leszek.
(És elhiszem, hogy a száraz ágak nem zörögnek.)
