Most a - kivételesen +

Ma viszonylag minimális erőfeszítéssel olyan sok ötletet sikerült kicsikarnom magamból, hogy magam is meglepődtem, és ez azt is bizonyítja, hogy még egyelőre nem fenyeget a neuronelhalás veszélye. Persze azért nem érzem magam egyből világmegváltónak, mert hát az rendben van, hogy ötleteltem, azonban ezeket az ötleteket írott formában meg is kell valósítani. Okosossan. Meg az is zavar egy kicsit, hogy a fő témától ezek az ötletek egy kicsit távolabb állnak, mint ahol igazából állniuk kéne, de sajnos ezek az ötletek nem olyanok, mint Boborján, hogy oda állhatnak, ahová akarnak. De össze fogom hozni, jó lesz, legfeljebb a fő téma változik, csak legyen jó az egész és elégedett legyek vele. Meg a tanárok is. Bár addig még sokszor kell aludnom az ötleteimre, mire végső formájába erőszakolom ezt a szakdolgozatot. Most épp pozitív hangulatban vagyok még el nem készült művemet tekintve, és itt zárjuk is le a témát, mielőtt még belezavarodnék a folyamat elemzésébe, és elveszteném ezt az apró örömöt, amit ma éreztem. És érzek.

Új szerzemények

Őszösítés

Én nem reklámozom a karácsonyt már novemberben, így csak egy szolid változtatást rittyentettem ide az új sablontervező segítségével (annyira már azért nem új, de ezt úgy érzem, lelkiismeretfurdalás nélkül reklámozhatom), jót tesz a fáradt lelkemnek is ez a színkombináció. Majd lesz bejegyzés is, valószínűleg otthonról, mert hétvégén készülök haza. Pont.

UPDATE

Igényesen kiütöttem magam némi kiadós olvasással, merthogy nekiestem a szakdogámnak, persze a jóégtudja, mi lesz belőle (meg belőlem). Igazából előre nem haladok, csak a háttérismereteimet próbálom bővíteni némi (szak???)tudással, de valahol el kell kezdeni... vagy inkább felvenni a szálakat, amiket 1 éve félretettem. De mégcsak nem is érlelődtek, talán a pálinkafőző biznisszel biztosabb jövőt tudnék teremteni magamnak...

És bár utálom az esőt, de ma kivételesen szép idő volt. Hiába: november van, lassan már olyan nekem ez az időszak, mint az ópium. Meg voltam Bével sminkvásárlós körúton, azaz sétányon, és ez mindkettőnket felvidított, ami meg nagy ajándék ilyen ínséges időkben. Holnap teszek mégegy kört, merthát jön az ösztöndíj, és hát azért valahogy mégis bennem van, hogy jönnek az ünnepek, ezért be kell szereznem egy (sötét)zöld körömlakkot, ami kivételesen lehet csillámos is, de kihagyhatatlan. Őrültködni kell, különben belül őrülök meg.

Csókolom.

Alkottam

A mintákat itt találtam.

Lentről, a porból

Minden egyes szobaátrendezési meg nagytakarítási meg szortírozós alkalom után valahogy úgy érzem, változás lesz. Pláne, hogy anyu a függönyömet is leszedte a festés miatt, és a nagy gesztenyefák felé meredve rámköszönt az ősz. Csak egy pillanatra találkoztunk, de aztán kint a teraszon már beszélgettünk is rendesen. Persze nem sírtam el neki minden bánatom, de jó, hogy újra itt van. Kizökkent majd a megmaradt nyári nemtörődömségből és predátor üzemódba kapcsol az agyam. És talán a gyász sem lesz olyan elviselhetetlen. Még mindig képtelen vagyok "beszélni" róla, talán azért, mert tavaly ilyenkor őrültként vetettem bele magam mindenbe, ami elterelte a figyelmem, közben szépen tovább romlott az egészségi állapotom, de Ő itt volt és támogatott. Aztán egyszercsak nem éreztem már, és azóta is arra várok, hogy visszatérjen. De az is lehet, hogy csupán nem figyelek eléggé. Felemésztett ez az üresség, a kitartásom a béka segge alá került, írni sem tudtam. Talán nem is akartam. Már azt sem tudom, mi értelme van.

Eltelt egy év, és hiába hajtottam, még a szakdolgozatomat se tudtam rendesen megírni. Nem volt bennem elég kraft. Még nyáron se, pedig időm volt, mint a tenger. Most sem érzem, hogy lenne elég kitartásom hozzá, de valahogy túl kell jutnom ezen, nincs más választásom. Nem okozhatok folyamatosan csalódást. Már mindenki unja körülöttem.

És talán ezért jött el hozzám ilyen hamar az ősz, mert tudta, hogy szükségem van egy kiadós pofonra, mert elindultam lefelé az elveszítem-önmagam féle lejtőn, és nem volt meg a motiváció, hogy megkapaszkodjak valamiben. Most pedig szépen visszamászok a hegyemre és összerakom magam. Olyan jó igényesen. És beszélni fogok Róla. És sírni fogok.

Leteszem ezt a terhet egy kis időre.

Jelekbe zárt igazságok

A kimerülésen túl és a végső kétségbeesésen innen illő lenne számot vetni. De tele a kert, és hagymaduggatásban egyébként is jobb vagyok (ugye, Anyu?). Így, a fordítós záróvizsgán túl és innen (a remény már meghalt, önértékelés: egyesalá, ami otthon persze tökjó, mert az egyes a legjobb és honvágyam is van, csak most poénmentes az elmélet) mégsem vetnék számot. Pedig nagyon frusztrál, hogy régen írtam olyan igazán cinikusosannásos fejtegetést, és a késztetés is megvan bennem, hogy ismét kicsit nagyobbat alkossak, mint amilyen igazából vagyok (sosem fogok leszokni a tévképzeteimről). Meg elnézve a tegnapi (és itt most van poén, mert a nihilista és a társadalomtudatos /megjegyzés: szerintem ennek a szónak még mindig nincs semmi értelme/ video clip-ek kifogtak rajtam, mégis ötöst adtak a szarra), illetve a mai (bocs, Laca) teljesítményemet, nem mondanám magamat önmagamnak (és persze angolul sem fogok sose megtanulni). Nem is mondanám magam senkinek, legfeljebb profi bundáskenyér-sütőnek (életem apró örömei: legalább valamiben jó vagyok, hurrá!). De egyébként nincsenek önértékelési problémáim (az irónia legyen velem!), csupán krónikus negatív-energiaáramlásban szenvedek (általában erre mindig azt mondom, hogy majd kinövöm, de már ehhez sem fűzök sok reményt). De az is lehet, hogy még nem léptem túl az agyi kapacitásom teljes leamortizálásán, és pontosan ezért nem vagyok képes nagyobbat alkotni annál, mint amilyen igazából vagyok (ismétlés az önkorlátozás fattyja).

De maradjunk vidámak (családi tragédiák és bűntudat mellett), mert nem lehet szorongással és töketlenkedéssel élni (az életet, mi mást?), de még meghalni sem (ezért vagyok én hal(l)hatatlan, érthetetlen, mondhatatlan). És törve bár, de fogyva meg nem, holnap talán nem fogok emlékezni az álmaimra (mint például arra, hogy valaki üldöz az egyetemen). Egyszerűen csak kipihent leszek.

(És elhiszem, hogy a száraz ágak nem zörögnek.)

Nőnap

Ma kaptam virágot!!! ^_^ Meg csokit is! (Köszi, Ádám!:* )

Éljen a nőnap!

Meg a hasfájás. Meg az, hogy holnap 7kor kell kelnem. Meg holnapután is. Meg az, hogy élek. Meg az, hogy nő vagyok. Meg az, hogy... leszarom bazdmeg.

De attól még örülök.

Fáj az élet. Nagyon. Hehh... Majd visszafájom neki... Muhahaha. (Szerintem se vagyok elég meggyőző, de valahol el kell kezdeni...)

Érdekes egy nap volt ez a mai, a fele ráment a fordításra (mert szokás szerint mindenféle más dolgot csináltam közben), ami szintén érdekes volt, mert az életben sose fogok rájönni, hogy egy könyvnek mióta van fogyaszthatósága... népszerűsége az lehet, meg lehet könnyen olvasható - meg ezeket ki lehet fejezni szépen az angolban, de azt, hogy fogyaszthatóság... (pfúúúúj) De azért megoldottam. A másik fele a hasfájásra, meg a hasmenésre ment el (nem bírta a gyomrom ezt a házi hamburgert... pedig finom volt). De a holnapi napom még rosszabb lesz: azt hittem a Wuthering Heights-nál nincs unalmasabb könyv, de van! A Heart of Darkness. És még esszét is kell majd írni belőle. Milyen jó, hogy veszünk egy csomó olyan művet, melyek erős posztkoloniális konnotációval bírnak, de a választás lehetőségét nem kapjuk meg. Az egyetem már csak ilyen... Szóval holnap olvasás. Bár az is lehet, hogy inkább nekiesek a keddi fordítós házinak... (ezaz, halogassuk csak a nehezebb dolgokat!)

Mivel ennél unalmasabb már nem is lehetnék, ezért mára befejeztem a naplózást. A Svarc legyen veletek!

Napi bölcsesség

Azt hiszem, nem kell az embernek öregnek lennie ahhoz, hogy igazán értékelni tudja a csendes vasárnap estéket.

Vegyünk élő példaként engem: anyukámmal ülünk a nappaliban (vagyis ő fekszik a kanapén) és Dzséjlós romantische filmet nézünk. Elég szürreálisnak hat a kép (pláne azoknak, akik ismernek), de valójában nem foglalkoztat. Mentségemre szolgáljon, hogy közben ezer más dolgot csinálok (egy helyben ülve - spooooooooky), de minek is mentegetőzök? Szeretek anyámmal TV-zni (nem mintha olyan gyakran TV-znénk együtt, de talán pont ezért szeretem).

Én, a stresszgombóc

Bár előzőleg azt írtam, csak a vizsgaidőszak után jelentkezek, most mégis úgy döntöttem, írok. Már csak egy vizsgám van hátra (amire éppen most is tanulnom kéne, de annyira nincs kedvem), ami kissé nehéz, de persze ma még hozzá se fogtam. Meg eleve, már haza akarok menni, nincs kedvem itt lébecolni az Orsi, a Réka meg a saját jegyzeteim fölött. De még itt a mai nap, meg a holnapi, és csak szombaton mehetek haza. Persze mehetnék pénteken is, de nem akarok 2 órát várakozni a keletiben. Bár még az is lehet, hogy ígyis várakozni fogok, mivel az AVALA EC sosem érkezik időben... Na jó, talán néha, de általában olyankor, amikor én nem utazok. Szóval talán mindegy is, mikor megyek haza. De talán tényleg jobb lesz szombaton hazamenni, legalább lesz időm rendberakni a lakást. Csak az a baj, hogy erősen gondolkodok azon, hogy inkább holnap mennék. Mert ma is lenne időm rendet rakni, bepakolni, meg még mosni is (bár ezzel meg kell várnom a Vikit)... Jó lenne már otthon lenni, távol a vizsgáktól (fúúúúúj). Meg már a stressztől is egy ideg vagyok (érzitek azér a mondat irracionalitását, ugye?). Állandóan kínoz a gyomorideg, minden bajom van már. Annyira belefáradtam ebbe a hajtásba. Mert most tényleg hajtottam. Még csak egy tárgyat buktam el, azt is csak azért, mert holnap lenne belőle a vizsga, és mivel a posztkol is holnap van, ezért nem tudnék rá tanulni rendesen. Viszont a posztkolt meg muszáj megcsinálnom, mert 1: csak ősszel hirdetik meg, 2: 4 kreditet ér. Angol irodalom 2 meg lesz tavasszal is, majd akkor megcsinálom... Na szóval ez a félév tényleg kemény volt... pfff... 48 kreditet vettem föl... nem is vagyok normális. Csak nem tudom, következő félévben hogyan fogom elérni a 180-at... Az élet egyik nagy kérdése.

És ez az! Annyi minden jár a fejemben, egyszerűen nem tudok koncentrálni arra, amire tényleg kellene, és már szétrobban az agyam. Most is tanulnom kéne (de ezt már mondtam), mégis itt blogolok, mintha nem lenne semmi gondom (mindent tagadok). De hiába veszek nagy levegőt, a mellkasom ugyanúgy feszít, a gyomorideg nem nyugszik le, semmi sem történik. Pedig igazán büszke lehetnék magamra (a teljesítményem miatt), de mégsem vagyok. Semmi sem vagyok igazából, csak folyamatosan ideges. Hiába, erre nincs orvosság (vagy ha van, akkor én még nem tudok róla).

De az is lehet, hogy már nincs is büszkeségem. Sírnom kéne, de valahogy nem megy. Talán régi önmagam újra felszínre tör (lásd "mindent tagadok" rész), és megint kőkemény leszek, aki mindent elfojt (na ez most lehet, nem tökéletes nyelvtanilag, bár Freud valószínűleg lelkesen bólogat valahol a pokol tornácán). Ennek mondjuk nem örülnék, de hát lesz, ami lesz. Különben is, most a posztkolra kell összpontosítanom.

Rinyálás vége. Mentem tanulni (az legalább hasznos).