...amikor másokhoz hasonlítanak. Akárki már így meg úgy, és te, és te, és te???
Rengeteget dob az ember önbizalmán. Komolyan.
(és igen, most cinikus voltam)
2/04/2011
Ami nem öl meg
Utálok beteg lenni, de szerencsére már javul az állapotom. Múlik a nátha, nem fáj a torkom, de hát a 24 órás antibiotikum letaglózza a szervezetem. Meg szokás szerint a hasam van rosszul megin. A Crohn már csak ilyen, ezt nem fogom kinőni, az biztos. De belehalni se fogok, ez is biztos.
Fura, mennyire nehéz elfogadni egy életfogytig tartó, gyógyíthatatlan betegséget. Persze nem annyira, mint egy halálos betegséget, és lehet, hogy az abnormális cinizmusom mondja ezt, de a halálos kimenetelű betegségnél az ember legalább tudja, hogy egyszer vége lesz úgyis, és nem kell tovább szenvednie. Ez azonban sajnos nem zárja ki azt, hogy olyan nagyon boldog és mindenféle tünet nélkül végigélheti hátramaradt idejét. Szóval igen, én szerencsés vagyok. Vagy mégsem? És megin önző leszek, de azt kell mondjam, nem vagyok szerencsés. Mert mióta éreztem, hogy valami nincs rendben velem, valahogy összeomlott körülöttem minden. Aztán a tünetek egyre sűrűbben jelentkeztek, bár ha a Crohnosok szemszögéből nézzük, akkor nálam csak az "enyhébb" tünetek jöttek elő, mert természetesen vannak, akik nálam ezerszer rosszabb állapotban vannak a betegség miatt. De most magamról írok, talán sajnáltatom is magam egy kicsit. Hogy miért? Mert jólesik, basszus! Most. Gyakran máskor is, néha meg egyáltalán nem. Van, amikor csak röhögök az egészen. És igen, van amikor az éjszaka közepén apámnak kell tartania a testem, hogy ne essek le a WC-ről, miközben kiver a víz, szédülök és elnehezül a mellkasom, és nem tudom, mikor ájulok el, és borzasztóan fáj a hasam a hasmenéstől. Most talán kicsit túl őszinte voltam, és ez nem egy olyasféle információ, ami az embereket úgy igazán érdekelné. Mert eléggé undorító. De tény. És nem kellemes az éjszaka közepén arra felriadni, hogy úgy csikar a hasad, hogy beleszédülsz. Nem a mindennapi valóságom, de jópárszor előfordult már. És nem könnyű túljutni rajta, mert tudat alatt rettegek az ilyen esetektől, és nyugtatóval alszok. Félve fekszek le aludni. Sőt, mostanság ébren maradok addig az időpontig, amikor általában fel szoktam riadni, hogy rosszul vagyok. Ez általában beválik, de van, hogy elalszom, és már fél óra múlva felriadok. Olyankor mégegy nyugtató, és vad agykontroll, hogy "Nem leszek rosszul, minden rendben lesz, csak mélyeket kell lélegezni, és nem gondolni rá, valami szépre gondolni, nem leszek rosszul, nem fáj a hasam, mindjárt megnyugszok és elalszok, nem leszek rosszul, nem leszek rosszul..."
Nehéz beismerni, de nem tudok egyedül megbirkózni vele. Szedem a gyógyszert rendszeresen, próbálok úgy enni, ahogy szabad, bár bevallom, ezt a legnehezebb betartani. És valahogy mégsem tudom túltenni magam ezen. Pedig legyűrhetném, csak erő kell hozzá. És megin pozitív akarok lenni, de legbelül nem hiszem el, hogy sikerülhet. Hogy bármi, amit szeretnék, sikerülhet. Nem érzem elég erősnek magam. Félek.
Hát ez van.
Egyszer madj csak megerősít, ami nem öl meg.
Fura, mennyire nehéz elfogadni egy életfogytig tartó, gyógyíthatatlan betegséget. Persze nem annyira, mint egy halálos betegséget, és lehet, hogy az abnormális cinizmusom mondja ezt, de a halálos kimenetelű betegségnél az ember legalább tudja, hogy egyszer vége lesz úgyis, és nem kell tovább szenvednie. Ez azonban sajnos nem zárja ki azt, hogy olyan nagyon boldog és mindenféle tünet nélkül végigélheti hátramaradt idejét. Szóval igen, én szerencsés vagyok. Vagy mégsem? És megin önző leszek, de azt kell mondjam, nem vagyok szerencsés. Mert mióta éreztem, hogy valami nincs rendben velem, valahogy összeomlott körülöttem minden. Aztán a tünetek egyre sűrűbben jelentkeztek, bár ha a Crohnosok szemszögéből nézzük, akkor nálam csak az "enyhébb" tünetek jöttek elő, mert természetesen vannak, akik nálam ezerszer rosszabb állapotban vannak a betegség miatt. De most magamról írok, talán sajnáltatom is magam egy kicsit. Hogy miért? Mert jólesik, basszus! Most. Gyakran máskor is, néha meg egyáltalán nem. Van, amikor csak röhögök az egészen. És igen, van amikor az éjszaka közepén apámnak kell tartania a testem, hogy ne essek le a WC-ről, miközben kiver a víz, szédülök és elnehezül a mellkasom, és nem tudom, mikor ájulok el, és borzasztóan fáj a hasam a hasmenéstől. Most talán kicsit túl őszinte voltam, és ez nem egy olyasféle információ, ami az embereket úgy igazán érdekelné. Mert eléggé undorító. De tény. És nem kellemes az éjszaka közepén arra felriadni, hogy úgy csikar a hasad, hogy beleszédülsz. Nem a mindennapi valóságom, de jópárszor előfordult már. És nem könnyű túljutni rajta, mert tudat alatt rettegek az ilyen esetektől, és nyugtatóval alszok. Félve fekszek le aludni. Sőt, mostanság ébren maradok addig az időpontig, amikor általában fel szoktam riadni, hogy rosszul vagyok. Ez általában beválik, de van, hogy elalszom, és már fél óra múlva felriadok. Olyankor mégegy nyugtató, és vad agykontroll, hogy "Nem leszek rosszul, minden rendben lesz, csak mélyeket kell lélegezni, és nem gondolni rá, valami szépre gondolni, nem leszek rosszul, nem fáj a hasam, mindjárt megnyugszok és elalszok, nem leszek rosszul, nem leszek rosszul..."
Nehéz beismerni, de nem tudok egyedül megbirkózni vele. Szedem a gyógyszert rendszeresen, próbálok úgy enni, ahogy szabad, bár bevallom, ezt a legnehezebb betartani. És valahogy mégsem tudom túltenni magam ezen. Pedig legyűrhetném, csak erő kell hozzá. És megin pozitív akarok lenni, de legbelül nem hiszem el, hogy sikerülhet. Hogy bármi, amit szeretnék, sikerülhet. Nem érzem elég erősnek magam. Félek.
Hát ez van.
Egyszer madj csak megerősít, ami nem öl meg.
2/01/2011
címkék:
napló
Nem tudok aludni. Tegnap se tudtam napközben. Sok volt a 10 órányi alvás. Vagy a Kobra. Vagy a tea. Vagy csak így nyilvánul meg az abnormalitásom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)