Nem írtam azóta, hogy tudtam, hogy meg fog halni. Bár ne tudtam volna! Örökké gyűlölni fogom magam, mert nem tudtam hinni abban, hogy jobban lesz... hogy túléli. De végülis, mit változtatott volna ez a dolgokon? Ennyi volt, Hajnalka meghalt. Sose mondja többé felháborodva, hogy "Na, mikor jössz már haza?!" Nem megyünk többé együtt a tóra, hogy fotózhasson. Többé nem toppan be vigyorogva a társaságba. Csak a képekről mosolyog vissza ránk, mintha mi sem történt volna.
És mégis mindenhol ott van: a füstös kocsmában, a harmatcseppben a szőlőlevélen. A Márai könyvben, amit még ezer éve kértem kölcsön tőle és már nem lesz alkalmam visszaadi neki. A naplementében, a dalokban, amiket együtt hallgattunk. A rántott pulykamell illatában, a jázminok szirmaiban. A kérdésekben. A válaszokban. Prágában és Bécsben, ahová el akartunk menni egyszer. Szeptember 23-ában. Az Ady-versekben. Az esti magányban.
És ez jó. Hogy ennyi emlékem van róla, hogy minden hirtelen annyira fontossá és értékessé vált - az apró ajándékok itt lenn a porban, a szenvedés és a szomorúság mélységeiben. Ennél tisztábban még sosem láttunk. Felállni még nincs erőnk, de majd újra megtanuljuk ezt is. Nélküle. Nála többet nem is érdemeltünk az élettől, még talán őt sem, és csak remélni tudom, hogy elegek voltunk, eleget adtunk ahhoz, hogy idejét boldogan tölthesse köztünk. Most már csak annyi a feladatunk, hogy felálljunk, és menjünk tovább.
És ha majd eljön az idő, újra találkozunk. A spektrum végén. Vagy egy következő téridőben. Vagy ott, ahol mellénk ülnek az angyalok.
És mégis mindenhol ott van: a füstös kocsmában, a harmatcseppben a szőlőlevélen. A Márai könyvben, amit még ezer éve kértem kölcsön tőle és már nem lesz alkalmam visszaadi neki. A naplementében, a dalokban, amiket együtt hallgattunk. A rántott pulykamell illatában, a jázminok szirmaiban. A kérdésekben. A válaszokban. Prágában és Bécsben, ahová el akartunk menni egyszer. Szeptember 23-ában. Az Ady-versekben. Az esti magányban.
És ez jó. Hogy ennyi emlékem van róla, hogy minden hirtelen annyira fontossá és értékessé vált - az apró ajándékok itt lenn a porban, a szenvedés és a szomorúság mélységeiben. Ennél tisztábban még sosem láttunk. Felállni még nincs erőnk, de majd újra megtanuljuk ezt is. Nélküle. Nála többet nem is érdemeltünk az élettől, még talán őt sem, és csak remélni tudom, hogy elegek voltunk, eleget adtunk ahhoz, hogy idejét boldogan tölthesse köztünk. Most már csak annyi a feladatunk, hogy felálljunk, és menjünk tovább.
És ha majd eljön az idő, újra találkozunk. A spektrum végén. Vagy egy következő téridőben. Vagy ott, ahol mellénk ülnek az angyalok.
