Amikor már azt hinnéd, hogy minden jó lesz, amikor már azt hiszed, hogy ennél nincs rosszabb, amikor még azon sem aggódsz, hogy mikor áll már el végre az eső, hogy kimozdulhass, na akkor… akkor vagy a legszánalmasabb helyzetben. Kiszolgáltatott vagy. Mert nem érdekel semmi. Amikor az a legkedvesebb időtöltésed, hogy amikor csak lehet, nézed a Jóbarátok-at, vagy a Joan of Arcadia-t, vagy feliratot fordítasz, vagy csak egy kiadós ebéd után rágyújtasz.
Mert ilyenkor üt be a katasztrófa.
Átjár a kétségbeesés hűvös szele, és nem jönnek azok a Scorpions-féle Winds Of Change-ek… Nincs glory. Csak a puszta valóság, hogy ülsz a fonnyadt babérjaidon és hallgatod a halk belső hangot, hogy: „Semmi vagy:” De te csak röhögsz, és már nem tudod, hogy a poénokon, vagy a hangon. Mert ugye a poénok azért poénok, mert jók, azt meg úgyis tudod, hogy a belső hangnak nincs igaza. És szégyelled a pofádat, hogy ekkora egoizmusba süllyedtél. A csúcsról csak lefelé vezet út, de te azt csinálod, hogy szaladgálsz le-föl a hegyen, és hordod fel a földet, mert a csúcs neked nem elég magas. S ha közben megszédülsz, hát kit érdekel! Legalább lefoglalod magad valamivel.
És amikor már azt hiszed, hogy kész: vége – ennyi. Belefáradtál… belepusztulsz… kiizzadtad a késztetés utolsó cseppjeit is… elhagy a kozmosz ereje… akkor leülsz egy kis időre a csúcs tetején, és szétnézel, mint a kiskakas, aki gyémántfélkrajcárt talált, sóhajtasz egy nagyot… és ismét kitör belőled a röhögés. Eszedbe jut, hogy vajon hogyan létezhet egy ember, akibe ilyen mérhetetlen irónia szorult… Aztán nem is érdekel már a válasz, hiszen hát fáj az élet – és pont azért fáj, mert élsz; nem kell ezen ennél többet agyalni.
Jól kiröhögöd magadból a félelmeidet, és újra futkározni kezdesz. Fel. Le. Fel. Le.
Ha nem tudnám, hogy sosem voltál normális és átlagos, akkor most igen furán néznék rád… Talán még meg is gyűlölnélek. De én egyszerűen beletörődtem abba, hogy ilyen vagy és végülis, jó téged nézni, mert tényleg elég vicces, ahogy telnek a napjaid. Nem egy venezuelai szappanopera, még csak amerikai tinifilm se, de élet. Tudod, néha el is csodálkozom, hogy bírod ezt…
This time, when kindness falls like rain, it washes her away and Anna begins to change her mind…
Nem tűnt még fel, hogy túl régóta esik ez az eső? Vagy igazából… te nem is akarsz megváltozni. Még nem. Ne is gyötörd magad, talán igazad van. Abban, hogy még nem jött el a változás ideje…
Néha elegem van az alteregóimból. Lehet, könnyebb lenne, ha nem lenne ennyi különös oldalam, és nem kéne az összest összehangolni. De ilyenkor rájövök, hogy én nem szeretem az egyszerű dolgokat. És a többiek sem…
(Igen, már megfordult a fejemben, hogy felkeressek egy orvost, mivel úgy hallottam: ez ma már kezelhető… :) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése