Összeütközünk.
Én rágyújtok, te meg csak bámulsz. Nézem a vizet, az eget, látom a körforgást. De te engem nézel. Aztán a szemedbe nézek. Te pedig lesütöd a szemed.
Ez nem szerelem.
Ez csalás. Ez nem altatja el a logikát.
So it goes.
Én nem akartam soha ennél többet.
Nekem nem kell, hogy ugyanabba az irányba nézz, mint én. Te engem nézel, én mást látok. Hazudhatunk még tovább, elhihetjük a másiknak, hogy a fekete az fehér.
De én a szürkét szeretem. Szeretem, hogy a világ szürke, hogy az összefüggések szürkék, hogy a pacsirta éneke is szürke. Én így látok.
És szeretem, hogy én színes vagyok a szürkeségben.
De ha te is színes vagy, úgy már nem tűnsz olyan valódinak.
Én materialista vagyok. Hogy mindig a dolgok mögé látok? Az csak képzelgés. Olyankor lép fel, amikor megdől a rendszer. A jól összetákolt káoszom.
Összeütközünk.
Mit jössz mindig nekem?! Bántottalak, hogy az orrod állandóan a képembe nyomod? Útban vagy!
Én egyedül járok.
Nem kell az ígéreted.
Elmész? Hát jó…
Mit akarsz még?
Azt mondtad, elmész, hát menj. Nincs szükségem rád.
Szia.
Rágyújtok. Nézem a vizet, az eget, látom a körforgást.
Már nem nézel…
Eldobom a cigit. Nézem, ahogy a csikk úszik a vízen. Látom, ahogy egyre távolabbra sodorja az ár.
Összeütközünk.
Újra engem nézel. Aztán én is rád nézek. Te elmosolyodsz, aztán meglátod a csikket.
Kihalászod.
Én nem akartam szennyezni a környezetet. Komolyan!
De tényleg nem!
Most mi olyan vicces?!
Felnézek az égre…
Aztán rád pillantok. Te is az eget nézed.
És szürke vagy.
De ezt már csak álmodom…
Nem akarsz ismét nekem jönni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése