Nem bírok nekiállni tanulni!!! :(
És a jegyzetek is összekeveredtek... Pedig már 9 oldalon átrágtam magam. Elkezdtem játszani, mire visszakummantok a jegyzetekre, hát nem az az oldal van fölül, amelyiket otthagytam!
Ki érti ezt?!
És most effektíve fölhúztam magam. Mert, ugyebár, ez most igen gyakran megesik. Minden piti szaron fölkapom a vizet.
So it goes.
És már megint fáj a hátam.
Mér' is ne?!
Rohadtul unom már az attitűdömet. Így globálisan.
Ami most igazán jólesne, az... hm... asszem... hát... nem publikus.
De az is minek?!
Azon is csak felhúznám magam.
Anyám kell ide! Egy kiadós lecseszés tőle. Ami visszazökkentene, és abbahagynám ezt a szánalmas-vagyok-és-szar-se-lesz-belőlem-ha-ezt-így-folytatom féle életvitelt. Mer' hát ez van.
Ez, hogy én tudom a legjobban, hogy ha nem tanulok rendesen, akkor vége a jóvilágnak.
Mindennek.
Mehetek vissza a mocsokba, ahonnan jöttem.
Én tiszta szívből szeretem Kisújfalut. Komolyan. De nem ott akarok megöregedni. Nem ott akarom leélni az életem. Én világot szeretnék látni. Sok embert megismerni. Művészettörit tanulni külföldön. Én sosem akartam ilyen lustává és kiábrándulttá válni.
Ezzel nem is volt semmi gond, mivel azt világéletemben tudtam, hogy mit nem akarok. De hogy mit AKAROK valójában, arra még sosem jöttem rá. Majd egyszer az én fejemre is ráesik az alma, vagy megvilágosodok egy fügefa alatt. És vallást alapítok...
Mindig csak várok.
Tudom, hogy érdemes. Tudom, hogy jó is lehet. De nincs elég türelmem ehhez a kib@szott világhoz...
Igen, kegyetlenül patetikus vagyok. Osztom az észt mindenkinek - közben meg szétfeszít belülről a füst. Igen, a füst.
Ugyanis kiégtem.
Alig vagyok 20 éves, de már nem érzek semmi késztetést a folytatásra, valahol útközben eldobtam az intuíciómat.
Legszívesebben seggbe rúgnám a kultúrantropológusokat, elégetném a szociológusokat, a pszichológusokat meg bezárnám egy szobába egy-egy késsel a zsebükben.
Elegem van mindenből. Mindenki csak tőröket döf a hátamba, kihasználnak... Én meg szépen csendben végignézem, ahogy apró darabokra tép a kétségbeesés.
Mily' ironikus!
A sár pedig, amiben dagonyázok, annyira finom!
Fel fogom adni.
Idő előtt.
Nem, nem ölöm meg magam.
Legalábbis nem olyan hirtelen.
Csak minden nap egy kicsit...
So it goes.
És a jegyzetek is összekeveredtek... Pedig már 9 oldalon átrágtam magam. Elkezdtem játszani, mire visszakummantok a jegyzetekre, hát nem az az oldal van fölül, amelyiket otthagytam!
Ki érti ezt?!
És most effektíve fölhúztam magam. Mert, ugyebár, ez most igen gyakran megesik. Minden piti szaron fölkapom a vizet.
So it goes.
És már megint fáj a hátam.
Mér' is ne?!
Rohadtul unom már az attitűdömet. Így globálisan.
Ami most igazán jólesne, az... hm... asszem... hát... nem publikus.
De az is minek?!
Azon is csak felhúznám magam.
Anyám kell ide! Egy kiadós lecseszés tőle. Ami visszazökkentene, és abbahagynám ezt a szánalmas-vagyok-és-szar-se-lesz-belőlem-ha-ezt-így-folytatom féle életvitelt. Mer' hát ez van.
Ez, hogy én tudom a legjobban, hogy ha nem tanulok rendesen, akkor vége a jóvilágnak.
Mindennek.
Mehetek vissza a mocsokba, ahonnan jöttem.
Én tiszta szívből szeretem Kisújfalut. Komolyan. De nem ott akarok megöregedni. Nem ott akarom leélni az életem. Én világot szeretnék látni. Sok embert megismerni. Művészettörit tanulni külföldön. Én sosem akartam ilyen lustává és kiábrándulttá válni.
Ezzel nem is volt semmi gond, mivel azt világéletemben tudtam, hogy mit nem akarok. De hogy mit AKAROK valójában, arra még sosem jöttem rá. Majd egyszer az én fejemre is ráesik az alma, vagy megvilágosodok egy fügefa alatt. És vallást alapítok...
Mindig csak várok.
Tudom, hogy érdemes. Tudom, hogy jó is lehet. De nincs elég türelmem ehhez a kib@szott világhoz...
Igen, kegyetlenül patetikus vagyok. Osztom az észt mindenkinek - közben meg szétfeszít belülről a füst. Igen, a füst.
Ugyanis kiégtem.
Alig vagyok 20 éves, de már nem érzek semmi késztetést a folytatásra, valahol útközben eldobtam az intuíciómat.
Legszívesebben seggbe rúgnám a kultúrantropológusokat, elégetném a szociológusokat, a pszichológusokat meg bezárnám egy szobába egy-egy késsel a zsebükben.
Elegem van mindenből. Mindenki csak tőröket döf a hátamba, kihasználnak... Én meg szépen csendben végignézem, ahogy apró darabokra tép a kétségbeesés.
Mily' ironikus!
A sár pedig, amiben dagonyázok, annyira finom!
Fel fogom adni.
Idő előtt.
Nem, nem ölöm meg magam.
Legalábbis nem olyan hirtelen.
Csak minden nap egy kicsit...
So it goes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése