Ásó-kapa-nagyharang. Már ha templomban... Számomra egyébként mindig is jobban hangzott volna a sarló-kalapács-Internacionálé kombó, de azok az idők már elmúltak. Természetesen nem ismerem az eredeti felállás etimológiáját, de a manapság uralkodó kapitalista világban valahogy túl jelentéktelennek tűnik e szép mondás. Persze vannak még boldogok, akik a földet öröklik, viszont empirikus perspektívából szemlélve a dolgot a földet nem a boldogok öröklik. Hisz két munkahely meg gyerek mellett kinek van ideje a földre? Ja, de tudom, kinek: a szélsőjobbnak. Persze mondhatnám, hogy a politikának semmi köze ahhoz, hogy két ember összeköti az életét, de nem mondom. Mert van, de nem fogok ebbe most belemarkolni, mert válság van, s ki sokat markol, keveset fog. Mégis hogy legyen így boldog az ember?
Természetesen erre nem fogok választ adni, elsősorban azért, mert nem tudok, másodsorban azért, mert nem akarok. Mert életünk apró örömei olyan mély és tartalmas eseményekben rejlenek, mint amikor húszegynéhány évesen rózsaszín habcsókruhában és fehér tűsarkúban lejtjük végig a nyitótáncot az ifjú párral együtt, amihez persze hozzájárul az, hogy az esküvő minden egyes momentumát titok övezi, pláne a partnerünket, akihez izzadó tenyérrel és sokéves sportolói múlttal lépünk oda, előtte pedig legyűrünk némi gyümölcsből készült vidám nedűt az örömapa készleteiből, ami persze gátlásainkat és feszültségünket nem oldja, de erőt ad ahhoz, hogy elfelejtsük a habcsókruha és a tűsarkú anyagi mivoltát. És persze azt is, hogy kedves családunk gyakorlatilag egy igen kínos vakrandiba hajszolt minket, és a habcsókruha meg a tűsarkú is valóban létezik, ám mi mégis bájos mosollyal járjuk az élet körforgásának hosszú és veszélyes táncát. Hiszen ilyesmi csak egyszer fordul elő az emberrel. A szerencsés emberrel.
Nyilvánvaló, hogy egy lakodalom előkészületeiben is nagy szerencse résztvenni, főleg az ingyenkaja és ingyenpia miatt, és persze az is igen izgalmas kihívás, hogy hogyan rendezel meg egy lánybúcsút teljes pénzhiányban szenvedve, de az, hogy ismét kiélheted kreativitásodat, szerencséssé tesz. És akkor még ott a nászajándék is... Sajnos a prüdéria rossz hatással van a kreativitásra. Főleg, ha te nem vagy prűd.
Az esküvők és a lakodalmak már csak ilyenek. Mindenki ideges, kiabálnak, veszekednek, mert mégis mennyi az annyi, meg a főasztal ott mégsincs jó helyen, az asztaldíszt miért nem rakták fél milliméterrel arrébb, milyen zenekar legyen, oda miért nem vittek még levest, a gyerek futkosás közben elesett, a sógor ismét belekezdett egy szomorú nótába és ki maradjon rendetrakni. De végül minden nevetéssel és egy kiadós lábdagadással végződik.
A vakrandit is idővel kihevered, mert ott a vigasz, hogy az emberek általában nem esküvőkön találják meg életük párját. Az viszont szomorú, hogy - bár ez lenne az élet rendje - az esküvő gyakran nem ezután jön. Már ha egyáltalán jön esküvő, ugyanis társadalmunk emancipált nőtagjai betegesen ellenzik ezt az általuk patriarchális csapdának tekintett szokást. A férfiak pedig mind esküvőre, feleségre és nyugodt családra vágynak, mert kevés elégedetlen férfi van a földön. Mert valljuk csak be, nekünk nőknek semmi sem elég jó. Ha mégis, akkor hazudunk. Ezért szokták mondogatni az esküvő napján a menyasszonynak, hogy "Ez a te napod..." Pedig, ha már a társadalomnál tartunk, egy kapcsolathoz legalább két ember kell, s itt ismét empirikus szemléletemre támaszkodom. Egy esküvőhöz pedig rengeteg ember kell, mert hát nem csak sity-sutty zajlik le az egész.
De középút mindig van, mert kevesebb esküvő kevesebb rózsaszín habcsókruhát és fehér tűsarkút jelent. Egyszerű matematika az egész. Mivel társadalmunk rohamos fejlődésének hála ezzel egyenes arányban csökken a vakrandik száma is. A tiszteletkörök lefutása azonban egyenes arányban növekszik a vidám nedű fogyasztásával. Így egyenletünk leszűkül a kevesebb vendég egyenlő sok pia megoldására. Mert nyilvánosan vihogva elesni tánc közben talán kevésbé ciki, mint nyilvánosan színesre hányni a rózsaszín ruhát. Ám ettől függetlenül próbálkozásaink ellenére sem változik meg az esküvő alapszabálya: semmi sem úgy alakul, ahogy elterveztük.
Mint a mókus fenn a fán, az ifjú pár oly vidám... Nem nagy dolog, mégis jó mindezeknek a részese lenni. Még ha az egyik fényképen pontosan olyan arcot vágsz is, mint aki most jött ki az elvonóról, vagy a videós megörökítette, ahogy kissé becsípve elvágódsz táncolás közben. Hisz minden csoda három napig tart. Vagy amíg a halál el nem választ.
Természetesen erre nem fogok választ adni, elsősorban azért, mert nem tudok, másodsorban azért, mert nem akarok. Mert életünk apró örömei olyan mély és tartalmas eseményekben rejlenek, mint amikor húszegynéhány évesen rózsaszín habcsókruhában és fehér tűsarkúban lejtjük végig a nyitótáncot az ifjú párral együtt, amihez persze hozzájárul az, hogy az esküvő minden egyes momentumát titok övezi, pláne a partnerünket, akihez izzadó tenyérrel és sokéves sportolói múlttal lépünk oda, előtte pedig legyűrünk némi gyümölcsből készült vidám nedűt az örömapa készleteiből, ami persze gátlásainkat és feszültségünket nem oldja, de erőt ad ahhoz, hogy elfelejtsük a habcsókruha és a tűsarkú anyagi mivoltát. És persze azt is, hogy kedves családunk gyakorlatilag egy igen kínos vakrandiba hajszolt minket, és a habcsókruha meg a tűsarkú is valóban létezik, ám mi mégis bájos mosollyal járjuk az élet körforgásának hosszú és veszélyes táncát. Hiszen ilyesmi csak egyszer fordul elő az emberrel. A szerencsés emberrel.
Nyilvánvaló, hogy egy lakodalom előkészületeiben is nagy szerencse résztvenni, főleg az ingyenkaja és ingyenpia miatt, és persze az is igen izgalmas kihívás, hogy hogyan rendezel meg egy lánybúcsút teljes pénzhiányban szenvedve, de az, hogy ismét kiélheted kreativitásodat, szerencséssé tesz. És akkor még ott a nászajándék is... Sajnos a prüdéria rossz hatással van a kreativitásra. Főleg, ha te nem vagy prűd.
Az esküvők és a lakodalmak már csak ilyenek. Mindenki ideges, kiabálnak, veszekednek, mert mégis mennyi az annyi, meg a főasztal ott mégsincs jó helyen, az asztaldíszt miért nem rakták fél milliméterrel arrébb, milyen zenekar legyen, oda miért nem vittek még levest, a gyerek futkosás közben elesett, a sógor ismét belekezdett egy szomorú nótába és ki maradjon rendetrakni. De végül minden nevetéssel és egy kiadós lábdagadással végződik.
A vakrandit is idővel kihevered, mert ott a vigasz, hogy az emberek általában nem esküvőkön találják meg életük párját. Az viszont szomorú, hogy - bár ez lenne az élet rendje - az esküvő gyakran nem ezután jön. Már ha egyáltalán jön esküvő, ugyanis társadalmunk emancipált nőtagjai betegesen ellenzik ezt az általuk patriarchális csapdának tekintett szokást. A férfiak pedig mind esküvőre, feleségre és nyugodt családra vágynak, mert kevés elégedetlen férfi van a földön. Mert valljuk csak be, nekünk nőknek semmi sem elég jó. Ha mégis, akkor hazudunk. Ezért szokták mondogatni az esküvő napján a menyasszonynak, hogy "Ez a te napod..." Pedig, ha már a társadalomnál tartunk, egy kapcsolathoz legalább két ember kell, s itt ismét empirikus szemléletemre támaszkodom. Egy esküvőhöz pedig rengeteg ember kell, mert hát nem csak sity-sutty zajlik le az egész.
De középút mindig van, mert kevesebb esküvő kevesebb rózsaszín habcsókruhát és fehér tűsarkút jelent. Egyszerű matematika az egész. Mivel társadalmunk rohamos fejlődésének hála ezzel egyenes arányban csökken a vakrandik száma is. A tiszteletkörök lefutása azonban egyenes arányban növekszik a vidám nedű fogyasztásával. Így egyenletünk leszűkül a kevesebb vendég egyenlő sok pia megoldására. Mert nyilvánosan vihogva elesni tánc közben talán kevésbé ciki, mint nyilvánosan színesre hányni a rózsaszín ruhát. Ám ettől függetlenül próbálkozásaink ellenére sem változik meg az esküvő alapszabálya: semmi sem úgy alakul, ahogy elterveztük.
Mint a mókus fenn a fán, az ifjú pár oly vidám... Nem nagy dolog, mégis jó mindezeknek a részese lenni. Még ha az egyik fényképen pontosan olyan arcot vágsz is, mint aki most jött ki az elvonóról, vagy a videós megörökítette, ahogy kissé becsípve elvágódsz táncolás közben. Hisz minden csoda három napig tart. Vagy amíg a halál el nem választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése