Tegnap húztam. Húztam a pakliból. A 13. lapot.
A Halált.
És elkezdtem félni…
Tulajdonképpen pont ez az, amit nem kéne – félni. Követnem kell a Kerubot, márpedig ő nem fél. Hagyni kell elengedni azt, ami nem az enyém, amire nincs szükségem. Ami csak hátráltat, megbéklyóz, s nem enged mozdulni sem. Meg kell halni, mert nem élhetünk anélkül, hogy ne halnánk meg.
Erre már lassan egy éve rájöttem. Találkoztam valakivel, akit Isten utamba küldött. Hogy megtanuljam tőle, a vele létrejött kapcsolatból, hogy képes vagyok elengedni egy olyan embert, akit tiszta szívből szerettem. Megtanultam, hogy igenis tovább tudok lépni, hogy tudok mást is úgy szeretni, ahogy őt szerettem. És ez felszabadít, széttöri azokat a tündéri láncokat, melyek hozzá fűztek.
Csak most tudatosult bennem.
Hihetetlenül fájdalmas ez – elengedni valakit az életemből. De mégis végre boldognak érzem magam.
Ezt megtanulni sem volt egy kellemes folyamat, hisz akkor régen még a tanulást is kegyetlennek éreztem. Találni valakit, aki aztán eldob magától… hát, nem valami fenomenális. Akkor még bántott is…
Most már örülök, hogy így történt, mert valakinek igenis pofán kellett vágnia, hogy Annácska végre magához térjen és megváltozzon. És hát, ha ehhez ez kellett, akkor egyáltalán nem bánom. :)
Jobb később, mint soha – tartja a mondás.
Nem lesz többé rettegés, sem olyan, hogy „de ha mégsem?...” Szabad vagyok, bilincsek nélkül mosolygok a világra. Hiszem, hogy lesz még lehetőségem szerelemmel szeretni mást, másokat.
De nem most. Nem e pillanatban. Elszakadtam a múltamtól, többé nem félek attól, hogy esetleg visszakacsint rám. Mert több vagyok ennél! Kiegyenlítődik minden. Lezárul egy korszak, hogy arra építsem tovább önmagam.
Ez az én időm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése