"Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított - elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték."
"Különös, hogy minden felbukkanó emléknek két tulajdonsága van. A legerősebb, hogy mindig csöndesek, és úgy hatnak még akkor is, ha a valóságban nem voltak annyira csöndesek. Hangtalan jelenések, amelyek pillantásokkal, mozdulatokkal, szótlanul, hallgatva beszélnek hozzám, és hallgatásuk az a megrázó valami, ami arra kényszerít, hogy megragadjam a kabátom ujját, a puskámat, nehogy belevesszek ebbe a felolvadásba, ebbe a meglazulásba, amelyben testem szeretne kiterjedni és szelíden szétfolyni, hogy eljusson a dolgok mögött rejlő csöndes hatalmasságokhoz.
...
Fiatal vagyok, húszesztendős; de az életből nem ismerek semmi mást, csak a kétségbeesést, a halált, a félelmet s a legesztelenebb felületességek összekapcsolódását a szenvedés örvényével. Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul, ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást. Látom, hogy a világ legokosabb agyvelői fegyvereket és frázisokat találnak ki, hogy mindezt még rafináltabbá és tartósabbá tehessék. S velem együtt látja ezt minden korombeli ember itt és odaát, az egész világon, velem együtt éli át az én nemzedékem. Mit csinálnak majd az apáink, ha egyszer fölállunk, eléjük lépünk, és számadást követelünk?
Mit várnak tőlünk, ha majd eljön egy olyan idő, amikor nem lesz háború? Esztendőkön át az ölés volt a foglalkozásunk – ez volt az első hivatásunk az életben. Az életről való tudásunk a halálra szorítkozik. Mi történhetik még ezután? És mi lehet belőlünk?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése