Márquez az ihletről

"Mikor az ember írni akar valamit, afféle kölcsönös feszültség alakul ki közte és a téma közt, úgyhogy az ember felcsiholja a témát, a téma meg felcsiholja őt. Van egy pillanat, amikor ez a kapcsolat olyan fokra hevül, hogy minden akadály magától ledől, a konfliktusok elhárulnak, és az embernek olyan dolgok jutnak eszébe, amelyekről nem is álmodott volna, és akkor nincs az életben semmi, ami olyan jó lenne, mint az írás. Ez az, amit ihletnek nevezünk. A romantikusok lejáratták ezt a szót, de a helyzet létezik a valóságban: nem kegyelmi állapot és nem isteni sugallat, hanem az, hogy az ember kibékül a témával, miután megküzdött és felülkerekedett rajta."

Nem írtam azóta, hogy tudtam, hogy meg fog halni. Bár ne tudtam volna! Örökké gyűlölni fogom magam, mert nem tudtam hinni abban, hogy jobban lesz... hogy túléli. De végülis, mit változtatott volna ez a dolgokon? Ennyi volt, Hajnalka meghalt. Sose mondja többé felháborodva, hogy "Na, mikor jössz már haza?!" Nem megyünk többé együtt a tóra, hogy fotózhasson. Többé nem toppan be vigyorogva a társaságba. Csak a képekről mosolyog vissza ránk, mintha mi sem történt volna.

És mégis mindenhol ott van: a füstös kocsmában, a harmatcseppben a szőlőlevélen. A Márai könyvben, amit még ezer éve kértem kölcsön tőle és már nem lesz alkalmam visszaadi neki. A naplementében, a dalokban, amiket együtt hallgattunk. A rántott pulykamell illatában, a jázminok szirmaiban. A kérdésekben. A válaszokban. Prágában és Bécsben, ahová el akartunk menni egyszer. Szeptember 23-ában. Az Ady-versekben. Az esti magányban.

És ez jó. Hogy ennyi emlékem van róla, hogy minden hirtelen annyira fontossá és értékessé vált - az apró ajándékok itt lenn a porban, a szenvedés és a szomorúság mélységeiben. Ennél tisztábban még sosem láttunk. Felállni még nincs erőnk, de majd újra megtanuljuk ezt is. Nélküle. Nála többet nem is érdemeltünk az élettől, még talán őt sem, és csak remélni tudom, hogy elegek voltunk, eleget adtunk ahhoz, hogy idejét boldogan tölthesse köztünk. Most már csak annyi a feladatunk, hogy felálljunk, és menjünk tovább.

És ha majd eljön az idő, újra találkozunk. A spektrum végén. Vagy egy következő téridőben. Vagy ott, ahol mellénk ülnek az angyalok.

Próbálok tisztán látni ebben a nagy szerencsétlenségben. Válaszokat akarok, keresem őket, de semmit sem találok. Ha Isten nem hagyott el minket, akkor most épp micsinál? Nyilván a mocskot és a szart pucolja a háza táján, mert abból van ott bőven. Jól teszi. Miközben ő ott fekszik mély kómában, csövek lógnak belőle mindenhol, vérzik... Nem kérek igazságot.
Megpróbáltam Ákos betegségét pozitív nézőpontból felfogni: összehozta a családunkat, ahogy eddig még semmi más. De a kérdés még mindig ott van: miért rákos egy 2 éves kisfiú? ... És miért kap agyvérzést egy alig 21 éves lány csak úgy a semmiből? Nem akarok igazságot, mert az fájna.
Hogy dühös volnék? Nem tudom... Talán. De a dühöt könnyebb így kezelni, hogy megbénit bennünket a félelem. Keresem az értékét. Próbálom betájolni, hogy most ő ott lehet-e a spektrum végén.
De várni kell. De mire? Újabb vérzésre? Arra, hogy lebénul? Hogy majd nem emlékszik? Vagy hogy minden rendben lesz?
A tehetetlenség a lehető legönzőbb dolog. Akarjuk, de nem vagyunk képesek rá. Mindig akarunk. Mindig mindent. Ilyen az emberi őstermészet.
És nyugton várjuk a holnapot, hátha változik valami, hogy valami talán jobbra fordul. Csak várunk, találgatunk, mégsem tudunk semmit.
Egyedül vagyunk a félelemmel, a hitünkkel, a reményekkel.
De Isten nincs itt velünk.

Ma kapott el igazán az érzés, hogy vége a nyárnak. Legalábbis számomra. Bár az is lehet, hogy csak azért vagyok ilyen letargikus, mert éppen a nehéz napokban vagyok, mert hülye idő van, mert Hajnalkának agyvérzése volt, és mert egyszerűen csak akarom, hogy vége legyen. Mindjárt itt van augusztus közepe és még csak strandolni se volt lehetőségem elmenni. Éljen a válság. Na nembaj, de voltam Székesfehérváron... :) Jó volt, jól éreztem magam, csakhát vége lett gyorsan a hétnek is, örökké meg nem lebzselhetek ott, szóval ismét itthon tengek-lengek. Meg idegeskedek. Bár ez utóbbit elég jól tudom titkolni, szerintem mindenki teljesen érzéketlennek és nemtörődömnek hisz, csak mert nem omlok össze sírva. Nem érdekel, jogom van úgy feldolgozni a helyzetet, ahogy tőlem telik és ahogy nekem megfelel. Nem akarok megin közönyös lenni, csak ma ilyen kedvem van. Talán holnap emberibbnek tűnök majd önmagamnak. Addig meg toll a fülembe.