...:::craftológia:::...

Próbálok tisztán látni ebben a nagy szerencsétlenségben. Válaszokat akarok, keresem őket, de semmit sem találok. Ha Isten nem hagyott el minket, akkor most épp micsinál? Nyilván a mocskot és a szart pucolja a háza táján, mert abból van ott bőven. Jól teszi. Miközben ő ott fekszik mély kómában, csövek lógnak belőle mindenhol, vérzik... Nem kérek igazságot.
Megpróbáltam Ákos betegségét pozitív nézőpontból felfogni: összehozta a családunkat, ahogy eddig még semmi más. De a kérdés még mindig ott van: miért rákos egy 2 éves kisfiú? ... És miért kap agyvérzést egy alig 21 éves lány csak úgy a semmiből? Nem akarok igazságot, mert az fájna.
Hogy dühös volnék? Nem tudom... Talán. De a dühöt könnyebb így kezelni, hogy megbénit bennünket a félelem. Keresem az értékét. Próbálom betájolni, hogy most ő ott lehet-e a spektrum végén.
De várni kell. De mire? Újabb vérzésre? Arra, hogy lebénul? Hogy majd nem emlékszik? Vagy hogy minden rendben lesz?
A tehetetlenség a lehető legönzőbb dolog. Akarjuk, de nem vagyunk képesek rá. Mindig akarunk. Mindig mindent. Ilyen az emberi őstermészet.
És nyugton várjuk a holnapot, hátha változik valami, hogy valami talán jobbra fordul. Csak várunk, találgatunk, mégsem tudunk semmit.
Egyedül vagyunk a félelemmel, a hitünkkel, a reményekkel.
De Isten nincs itt velünk.