Újévi

Először is boldog új esztendőt minden kedves (kevés) olvasómnak (illetve azoknak is, akik csak úgy idetévednek a nagyvilágból - Happy New Year!)!

Mivel úgyis benne vagyok az írásban, meg már elég fáradt is vagyok, így gondoltam, ideje végre megírni 2012 legelső blogbejegyzését. Csak úgy. 

Nem vagyok biztos benne, hogy érdemes-e számot vetni az elmúlt évről, mert hirtelen csak az az egy siker jut eszembe, hogy lediplomáztam, aminek az előzménye az, hogy írtam egy jeles értékelésű szakdolgozatot. Persze biztos voltak még kisebb sikereim is tavaly, de valószínűleg nem olyan fontosak, ha úgysem emlékszek rájuk. Ja, plusz még az, hogy végre megszereztem a jogosítványomat.

Megfogadtam, hogy megérem a következő újévet is - persze nem azért, mert decemberben vége a világnak -, ami a lehető legbénább fogadalom, tudom jól, de pont ezért igyekszem betartani. 

A szilveszterem hasfájósan telt, így a babona szerint az idei évben is kevés remissziós időszakra számíthatok a Crohn-betegségemet illetően, node hát ez egyáltalán nem újdonság. Felkészítettek rá, hogy életem végéig megmarad. És ennek tudatában bele is savanyodtam az életembe. Talán azt kellett volna megfogadnom, hogy leszokok a cigiről, egészségesen fogok étkezni, fogok sportolni (az úszásra már régóta vágyok egyébként is) stb. Bár a savanyodás csak egy része az életemnek, mert keserűség is van bennem, meg rengeteg fájdalom, amivel még mindig nem tudok szembenézni. Talán ezt is meg kellett volna fogadni, hogy erősebb leszek, és nekimegyek a savanykás, kesernyés, fájdalmas dolgaimnak. De nem kell az ilyen dolgokhoz fogadalom, csak akarat. Akaratot kelett volna megfogadni...

Jó nagy kibaszás ördögi kör az újévi fogadalmak áradata, ezért is választottam az egyszerűbb verzióját. Gyávaságból meg lustaságból. Ami biztosan sikerül év végéig, és amiért nem kell keményen megdolgozni, vagy miatta a démonaimmal szembenézni. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem fogom megtenni, vagy legalább megpróbálni. Hisz sose tudhatom. 

Megint csak úszni fogk az árral egy ideig, de legalább már közöny nincs bennem, pedig néha még élveztem is. Lehet, hogy kezdek felnőni. De hogy mihez, abban már nem vagyok biztos. Fura egy világ ez már, fura dolgok történnek és fognak történni, amiket ép ésszel fel se lehet fogni. Néha banális, néha rémisztő, néha meg csak elnézek a dolgok mellett.

De maradjunk vidámak, hisz az újév első napjai igen jól teltek (kivéve a hasfájást), voltak nagy megvilágosodásaim, aminek hála nem kellett annyit gyötrődnöm az esszéíráson (amit csak holnapután kell leadni, de már órákkal ezelőtt befejeztem mindet, ami meglepő, tekintve jól ismert szokásomat, hogy mindig határidőig nyöglődök velük). Hármast kaptam történeti nyelvészetből, amit elég jónak tartok ahhoz képest, mennyi feladatot kellett megcsinálni, meg ahhoz képest is, hogy sokszor értelmetlennek tartottam őket, mivel ha nem kapunk elég információt, abból nem lehet jól dolgozni, hiába van Internet, meg ahhoz képest, hogy baromi sok anyagot kelett feldolgozni kevés tanórában, majd négyoldalas vizsgát írni belőle (ami lehet, hogy normális dolog, csak nem úgy, hogy mellette van még 5 tantárgy, amire úgyanúgy készülni kell, de az oktatási rendszert meg a tanterveket most nincs kedvem bírálni). 

Meg annak is örülni kell, hogy már csak egy vizsgám van, és végeztem is erre a félévre mindennel. Mondjuk arra még azért készülnöm kell, de még van egy teljes napom, és az anyag sem olyan vészesen sok, csak értelmetlen, de ez már az egyéni szocproblémám, hogy nem tudok kibékülni a nyelvészettel.

Éljenek az apró örömök. Értékesek. Szóljon mondjuk ez az év ezekről.