Dolcsevíta minden mennyiségben.
Lassan 7 hónapja már, hogy a révbeérés érzése kerülget (de erre még várnom kell 9 és fél évet...), de még mindig magyarázatra szorulok. Az ember lánya sokszor érzi élete folyamán, hogy "na, talán ő lesz Ő...", szinte minden egyes felejtőt potenciális Ő-nek vélünk mi, naiv leányzók. De igazából most van először, hogy nem csak olyan ímmel-ámmal ugrik be az érzés a szívembe. Ez most tényleg nagyon jó - ez most Ő.
Persze tévedhetek, sokszor megesett már. És lehet, hogy megköveznek azért, mert nem akarom vad szexualitással kiélni fiatalságomat, nem akarok melegágyból melegágyba vándorolni... és lehet, hogy hülyeség, de talán mégis Annának volt igaza, amikor azt mondta elsős egyetemistaként, hogy "akit legközelebb találok, ahhoz tuti hozzámegyek"... Jó, ez most erősen hangzik, dehát én, mivel azért hasonlítunk néhány dologban, megértettem a lényegét: annyi rossz történt, annyi felejtőt hozott elénk az élet, mégsem bizonyult egyikük sem olyan igazi társnak, mert hát nem - mert ez van - és akit legközelebb görget elénk a zélet, amellett már biztosan lehorgonyozunk, hiszen elfáradtunk. Itt természetesen nem konkrétan a házasságról van szó, csak arról, hogy megtalálod a békét egy másik emberben. Találsz benne valami olyasmit, amit az éterhez hasonlítanék, és feloldódsz benne - és ő is benned. Nyálas-nem-nyálas, de ez van, mindenkit elér egyszer, kétszer, háromszor...
Sacc/kábé most én is ezt a lehorgonyzást érzem. Nem kell Nála jobb, Nála rosszabb - Ő kell, senki más. Ez most nem az a gyerekes ragaszkodós, félve ránézős meg hozzászólós érzés, amit szépnek tart az ember, megőrzi mélyen a szívében, mint egy emléket és sosem felejti el - de tisztában van vele, hogy már a múlté. Ez valóban több, mint amit valaha is el tudtam képzelni hormonzavaros kislányként. A szőke hercegek bicajokkal mind csődöt mondtak (vagy talán csak én voltam éretlen és gyenge ahhoz, hogy szeretni tudjam őket), nem is volt igazán szükségem egyikükre sem. De Ő mindig gyalog jön. És nem félek Őt szeretni. És kell, mint a levegő - mint ma este a zakkant szervezetemnek a cukor és az édesség, amit úgy-de-úgy megkívántam. Persze anyu meg is jegyezte ma, hogy "Tegnap, amikor elmentél szavazni, észrevettem, hogy nagy a segged." Csak azt nem tudja, hogy ez nem nagy segg, hanem ez a tökéletes segg! ;p De ez csak olyan lábjegyzet-féleség.
Szóval, mostanában például észreveszek olyan apró "örömöket" is, hogy delfinmintás WC papír van itthon, és mindig röhögök trónolás közben, hogy mennyire kreatívak manapság a gyártók. Meg tegnap Pest sem tűnt annyira undorítónak, mint amilyen. Tegyük hozzá azonban, hogy szombat volt, és alig volt ember a pályaudvaron. És ma nekiálltam nagy elánnal sütit sütni. Igaz, hogy elcsesztem, de mama is meg anyu is aszondta, hogy ízre jó, csak valamit kihagytam belőle. Szerintem meg kevés sütőport tettem bele, és nem 6 tojásból kellett volna csinálni a piskótát, hanem 8ból vagy 10ből.
És jön az "ÚRISTEN!!!" érzés, hogy miért is idegeskedek én ilyenen, hogy miért rontottam el a süteményt?! 20 éves vagyok, miért foglalkoztat engem ilyesmi? Egyre kreatívabb vagyok a konyhában... tényleg kezdek felnőni. Félek.
Milyen bolond az ember, hogyha szerelmes!
És nemsokára megdönti az utolsó hivatalos rekordomat is. 16-án. Fura, hogy ezt is észben tartom. Nem szoktam nagy feneket keríteni a fordulóknak. Nem csak ez az egész más, hanem én is változtam. Rémísztő, de ettől függetlenül tényleg le szeretném ereszteni azt a horgonyt majd valamikor. A közeljövőben. A formalitások meg jöhetnek 9 és fél év múlva. :D
Addig meg a szokásos közhelyféleség:
"There is no future, there is no past -
I live this moment as my last."
És, mert azt akarom, hogy teljes legyen a kör (snassz, vagy nem snassz, de jólesik ideírni):
Lassan 7 hónapja már, hogy a révbeérés érzése kerülget (de erre még várnom kell 9 és fél évet...), de még mindig magyarázatra szorulok. Az ember lánya sokszor érzi élete folyamán, hogy "na, talán ő lesz Ő...", szinte minden egyes felejtőt potenciális Ő-nek vélünk mi, naiv leányzók. De igazából most van először, hogy nem csak olyan ímmel-ámmal ugrik be az érzés a szívembe. Ez most tényleg nagyon jó - ez most Ő.
Persze tévedhetek, sokszor megesett már. És lehet, hogy megköveznek azért, mert nem akarom vad szexualitással kiélni fiatalságomat, nem akarok melegágyból melegágyba vándorolni... és lehet, hogy hülyeség, de talán mégis Annának volt igaza, amikor azt mondta elsős egyetemistaként, hogy "akit legközelebb találok, ahhoz tuti hozzámegyek"... Jó, ez most erősen hangzik, dehát én, mivel azért hasonlítunk néhány dologban, megértettem a lényegét: annyi rossz történt, annyi felejtőt hozott elénk az élet, mégsem bizonyult egyikük sem olyan igazi társnak, mert hát nem - mert ez van - és akit legközelebb görget elénk a zélet, amellett már biztosan lehorgonyozunk, hiszen elfáradtunk. Itt természetesen nem konkrétan a házasságról van szó, csak arról, hogy megtalálod a békét egy másik emberben. Találsz benne valami olyasmit, amit az éterhez hasonlítanék, és feloldódsz benne - és ő is benned. Nyálas-nem-nyálas, de ez van, mindenkit elér egyszer, kétszer, háromszor...
Sacc/kábé most én is ezt a lehorgonyzást érzem. Nem kell Nála jobb, Nála rosszabb - Ő kell, senki más. Ez most nem az a gyerekes ragaszkodós, félve ránézős meg hozzászólós érzés, amit szépnek tart az ember, megőrzi mélyen a szívében, mint egy emléket és sosem felejti el - de tisztában van vele, hogy már a múlté. Ez valóban több, mint amit valaha is el tudtam képzelni hormonzavaros kislányként. A szőke hercegek bicajokkal mind csődöt mondtak (vagy talán csak én voltam éretlen és gyenge ahhoz, hogy szeretni tudjam őket), nem is volt igazán szükségem egyikükre sem. De Ő mindig gyalog jön. És nem félek Őt szeretni. És kell, mint a levegő - mint ma este a zakkant szervezetemnek a cukor és az édesség, amit úgy-de-úgy megkívántam. Persze anyu meg is jegyezte ma, hogy "Tegnap, amikor elmentél szavazni, észrevettem, hogy nagy a segged." Csak azt nem tudja, hogy ez nem nagy segg, hanem ez a tökéletes segg! ;p De ez csak olyan lábjegyzet-féleség.
Szóval, mostanában például észreveszek olyan apró "örömöket" is, hogy delfinmintás WC papír van itthon, és mindig röhögök trónolás közben, hogy mennyire kreatívak manapság a gyártók. Meg tegnap Pest sem tűnt annyira undorítónak, mint amilyen. Tegyük hozzá azonban, hogy szombat volt, és alig volt ember a pályaudvaron. És ma nekiálltam nagy elánnal sütit sütni. Igaz, hogy elcsesztem, de mama is meg anyu is aszondta, hogy ízre jó, csak valamit kihagytam belőle. Szerintem meg kevés sütőport tettem bele, és nem 6 tojásból kellett volna csinálni a piskótát, hanem 8ból vagy 10ből.
És jön az "ÚRISTEN!!!" érzés, hogy miért is idegeskedek én ilyenen, hogy miért rontottam el a süteményt?! 20 éves vagyok, miért foglalkoztat engem ilyesmi? Egyre kreatívabb vagyok a konyhában... tényleg kezdek felnőni. Félek.
Milyen bolond az ember, hogyha szerelmes!
És nemsokára megdönti az utolsó hivatalos rekordomat is. 16-án. Fura, hogy ezt is észben tartom. Nem szoktam nagy feneket keríteni a fordulóknak. Nem csak ez az egész más, hanem én is változtam. Rémísztő, de ettől függetlenül tényleg le szeretném ereszteni azt a horgonyt majd valamikor. A közeljövőben. A formalitások meg jöhetnek 9 és fél év múlva. :D
Addig meg a szokásos közhelyféleség:
"There is no future, there is no past -
I live this moment as my last."
És, mert azt akarom, hogy teljes legyen a kör (snassz, vagy nem snassz, de jólesik ideírni):
--->SZERETLEK, ÁDÁM!!!<---
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése