Őszösítés

Én nem reklámozom a karácsonyt már novemberben, így csak egy szolid változtatást rittyentettem ide az új sablontervező segítségével (annyira már azért nem új, de ezt úgy érzem, lelkiismeretfurdalás nélkül reklámozhatom), jót tesz a fáradt lelkemnek is ez a színkombináció. Majd lesz bejegyzés is, valószínűleg otthonról, mert hétvégén készülök haza. Pont.

UPDATE

Igényesen kiütöttem magam némi kiadós olvasással, merthogy nekiestem a szakdogámnak, persze a jóégtudja, mi lesz belőle (meg belőlem). Igazából előre nem haladok, csak a háttérismereteimet próbálom bővíteni némi (szak???)tudással, de valahol el kell kezdeni... vagy inkább felvenni a szálakat, amiket 1 éve félretettem. De mégcsak nem is érlelődtek, talán a pálinkafőző biznisszel biztosabb jövőt tudnék teremteni magamnak...

És bár utálom az esőt, de ma kivételesen szép idő volt. Hiába: november van, lassan már olyan nekem ez az időszak, mint az ópium. Meg voltam Bével sminkvásárlós körúton, azaz sétányon, és ez mindkettőnket felvidított, ami meg nagy ajándék ilyen ínséges időkben. Holnap teszek mégegy kört, merthát jön az ösztöndíj, és hát azért valahogy mégis bennem van, hogy jönnek az ünnepek, ezért be kell szereznem egy (sötét)zöld körömlakkot, ami kivételesen lehet csillámos is, de kihagyhatatlan. Őrültködni kell, különben belül őrülök meg.

Csókolom.

Alkottam

A mintákat itt találtam.

Lentről, a porból

Minden egyes szobaátrendezési meg nagytakarítási meg szortírozós alkalom után valahogy úgy érzem, változás lesz. Pláne, hogy anyu a függönyömet is leszedte a festés miatt, és a nagy gesztenyefák felé meredve rámköszönt az ősz. Csak egy pillanatra találkoztunk, de aztán kint a teraszon már beszélgettünk is rendesen. Persze nem sírtam el neki minden bánatom, de jó, hogy újra itt van. Kizökkent majd a megmaradt nyári nemtörődömségből és predátor üzemódba kapcsol az agyam. És talán a gyász sem lesz olyan elviselhetetlen. Még mindig képtelen vagyok "beszélni" róla, talán azért, mert tavaly ilyenkor őrültként vetettem bele magam mindenbe, ami elterelte a figyelmem, közben szépen tovább romlott az egészségi állapotom, de Ő itt volt és támogatott. Aztán egyszercsak nem éreztem már, és azóta is arra várok, hogy visszatérjen. De az is lehet, hogy csupán nem figyelek eléggé. Felemésztett ez az üresség, a kitartásom a béka segge alá került, írni sem tudtam. Talán nem is akartam. Már azt sem tudom, mi értelme van.

Eltelt egy év, és hiába hajtottam, még a szakdolgozatomat se tudtam rendesen megírni. Nem volt bennem elég kraft. Még nyáron se, pedig időm volt, mint a tenger. Most sem érzem, hogy lenne elég kitartásom hozzá, de valahogy túl kell jutnom ezen, nincs más választásom. Nem okozhatok folyamatosan csalódást. Már mindenki unja körülöttem.

És talán ezért jött el hozzám ilyen hamar az ősz, mert tudta, hogy szükségem van egy kiadós pofonra, mert elindultam lefelé az elveszítem-önmagam féle lejtőn, és nem volt meg a motiváció, hogy megkapaszkodjak valamiben. Most pedig szépen visszamászok a hegyemre és összerakom magam. Olyan jó igényesen. És beszélni fogok Róla. És sírni fogok.

Leteszem ezt a terhet egy kis időre.

Jelekbe zárt igazságok

A kimerülésen túl és a végső kétségbeesésen innen illő lenne számot vetni. De tele a kert, és hagymaduggatásban egyébként is jobb vagyok (ugye, Anyu?). Így, a fordítós záróvizsgán túl és innen (a remény már meghalt, önértékelés: egyesalá, ami otthon persze tökjó, mert az egyes a legjobb és honvágyam is van, csak most poénmentes az elmélet) mégsem vetnék számot. Pedig nagyon frusztrál, hogy régen írtam olyan igazán cinikusosannásos fejtegetést, és a késztetés is megvan bennem, hogy ismét kicsit nagyobbat alkossak, mint amilyen igazából vagyok (sosem fogok leszokni a tévképzeteimről). Meg elnézve a tegnapi (és itt most van poén, mert a nihilista és a társadalomtudatos /megjegyzés: szerintem ennek a szónak még mindig nincs semmi értelme/ video clip-ek kifogtak rajtam, mégis ötöst adtak a szarra), illetve a mai (bocs, Laca) teljesítményemet, nem mondanám magamat önmagamnak (és persze angolul sem fogok sose megtanulni). Nem is mondanám magam senkinek, legfeljebb profi bundáskenyér-sütőnek (életem apró örömei: legalább valamiben jó vagyok, hurrá!). De egyébként nincsenek önértékelési problémáim (az irónia legyen velem!), csupán krónikus negatív-energiaáramlásban szenvedek (általában erre mindig azt mondom, hogy majd kinövöm, de már ehhez sem fűzök sok reményt). De az is lehet, hogy még nem léptem túl az agyi kapacitásom teljes leamortizálásán, és pontosan ezért nem vagyok képes nagyobbat alkotni annál, mint amilyen igazából vagyok (ismétlés az önkorlátozás fattyja).

De maradjunk vidámak (családi tragédiák és bűntudat mellett), mert nem lehet szorongással és töketlenkedéssel élni (az életet, mi mást?), de még meghalni sem (ezért vagyok én hal(l)hatatlan, érthetetlen, mondhatatlan). És törve bár, de fogyva meg nem, holnap talán nem fogok emlékezni az álmaimra (mint például arra, hogy valaki üldöz az egyetemen). Egyszerűen csak kipihent leszek.

(És elhiszem, hogy a száraz ágak nem zörögnek.)