...írni a blogra az autósulis vizsga előtt, de végülis úgy döntöttem, talán ki tudom írni magamból a feszültséget (és mivel most ebédeltem, így a tanulás sem menne egyből, szóval valamivel el kell ütni az időt). Annyi mindenre kell mostanában figyelnem/ügyelnem, már kicsit sok, és a kiborulás szélén állok.
Pénteken fel kell töltenem egy házit is, amivel úgy vagyok, hogy elfogadható lesz, bármi történik is holnap. Mert holnap, ha végeztem, úgyis hazajövök, sikerélménnyel vagy anélkül, és az élet megy tovább, tennem kell a dolgom. Ami elsősorban most a tanulás. Persze nem mondom, hogy nem fog fájni, ha holnap kivágnak, mert azért mégis sok időt öltem bele a dologba (a szüleim meg sok pénzt), és nem is bukhatok meg, mert az már milyen dolog, hogy az ember lánya szégyent hoz a családra azzal, hogy nem teszi le elsőre a vizsgát. És nincs mentegetőzés, hogy "nem én lennék az első, sem az utolsó, akinek nem sikerül elsőre," főleg ilyenkor, amikor arról cikkeznek az újságokban, meg hírt adnak a TV-ben, hogy egyre többen buknak meg a vizsgán. Meg kell csinálni, és kész.
Nem sok ez: teszt, szlovák szöveg, szlalom, háromféle parkolási mód és 25 perc vezetés. Jah, nem tűnik annak, pedig akkora koncentrációt igényel, hogy most jobban pánikolok, mint államvizsga előtt. És aztán az is jól alakult (jól? dehogyis! hisz csak 4-est kaptam, nem kitüntetéssel vagy mivel sikerült), és túléltem, és semmiben sem változott az élet. Túl nagy jelentőséget tulajdonítok mindig minden apróságnak, és a végén meg nem érzek semmi "felemelőt." Csak azt, hogy "hát igen, ez is csak egy kis lépés volt a cél felé, ami meg egyre távolibbnak tűnik." Vagy ez lesz holnap, vagy sírás. Legalább tudom, mire számíthatok. Fő, hogy a végéig maradjak nyugodt és figyelmes.
:D
VálaszTörlés