Néha illúziórombolónak érzem magam... Volt osztálytársamék régi bandájának nevével nyomott pólóban, mackónadrágban, törülköző-turbánnal a fejemen ülök a gép előtt, az arcomat a pubertáskor örömei díszítik, el van kenődve a szemsminkem, és mindennek tetejébe Thunderstruck-ot hallgatok, valamint próbálok intellektüel-módon bámulni ki a fejemből. Közben baromira fáj a jobb fülem, meg az egész jobb fele az állkapcsomnak, de az ember igyekszik az ilyesmit ignorálni, aztán inkább csak mosolyog rajta.
Ilyen posztmodern az élet.
Közben Kryštof-ra váltok a Winampban, és repeat-re rakom, mert ma egész nap ezt hallgattam még az iPod-on is suliba menet és jövet. Ez a dal is eléggé posztmodern, nem is igazán tudnám besorolni, de azért inkább alteros mint pszichedelikus. És persze a zenekar csehországi, szal ez még pluszban is abszurd (tekintve, hogy még szlovákul se tudok rendesen, nem még csehül!).
De ettől függetlenül szeretem ezt a dalt, még ha már el is felejtettem, pontosan miről szól (csak halovány sejtésem van...), pedig Anna százezerszer elmondta a régi szép időkben... (közben megkértem őt, hogy küldje át a fordítását...)
A régi szép idők... végülis, annyira rég nem voltak. Már akkor is cinikus voltam, hatalmas iróniával felvértezve. Csak akkor kevésbé voltam megbékülve helyzetemmel. Nem mintha néhanapján nem tartanám szánalmasnak magam, de azért már ritkábban jön elő. Talán kezdek felnőni (vagy talán csak a nyirokmirigyek gyulladása késztet némi elgondolkodásra).
Most minden rendben van (kivéve ezt a fejem jobb felére kiterjedő bizsergő-zsibbadó-fájó érzést), nem tökéletes, de azért valahogy klasszisokkal jobb, mint mondjuk egy évvel ezelőtt volt. Talán tényleg kezdek felnőni és ismét más szemmel nézni a dolgokat. Persze nincs világnézet-fordulat vagy mély személyiségváltozás bennem (erre egyébként sosem leszek képes), csak változnak a dolgok. Úgy általában, hogy közhelyes legyek.
Igazából nem is tudok már jókat írni, nincs meg a kétségbeesés érzése, meg az engem-senki-sem-ért-meg-féle reménytelenség. Sosem voltam én egy bonyolult lélek (esetleg mélabús), nem vittem véghez nagy dolgokat, csak egyszerűen csináltam, ami jólesett. Meg ami nem, azt is néha. De így megy ez, nem lázadhattam és nem lázadhatok mindig. Néha kell egy kis folyás az árral, nem csak a mocskos rendszerrel való szembeúszás. Egyébként se bírok sokáig úszni, nem bírja a tüdőm. Tehát most nyugalom van gyenge lepke lelkemben - vajon meddig? - mondja a cinizmus bennem. És igaza is van, mert hosszú távon semminek sem vagyok a híve, még a dohányzásnak se, aztán nézzetek rám... (velem kéne reklámozni, mennyire káros a dohányzás)
Idővel minden kiderül. Addig pedig művelődjetek:
Ilyen posztmodern az élet.
Közben Kryštof-ra váltok a Winampban, és repeat-re rakom, mert ma egész nap ezt hallgattam még az iPod-on is suliba menet és jövet. Ez a dal is eléggé posztmodern, nem is igazán tudnám besorolni, de azért inkább alteros mint pszichedelikus. És persze a zenekar csehországi, szal ez még pluszban is abszurd (tekintve, hogy még szlovákul se tudok rendesen, nem még csehül!).
De ettől függetlenül szeretem ezt a dalt, még ha már el is felejtettem, pontosan miről szól (csak halovány sejtésem van...), pedig Anna százezerszer elmondta a régi szép időkben... (közben megkértem őt, hogy küldje át a fordítását...)
A régi szép idők... végülis, annyira rég nem voltak. Már akkor is cinikus voltam, hatalmas iróniával felvértezve. Csak akkor kevésbé voltam megbékülve helyzetemmel. Nem mintha néhanapján nem tartanám szánalmasnak magam, de azért már ritkábban jön elő. Talán kezdek felnőni (vagy talán csak a nyirokmirigyek gyulladása késztet némi elgondolkodásra).
Most minden rendben van (kivéve ezt a fejem jobb felére kiterjedő bizsergő-zsibbadó-fájó érzést), nem tökéletes, de azért valahogy klasszisokkal jobb, mint mondjuk egy évvel ezelőtt volt. Talán tényleg kezdek felnőni és ismét más szemmel nézni a dolgokat. Persze nincs világnézet-fordulat vagy mély személyiségváltozás bennem (erre egyébként sosem leszek képes), csak változnak a dolgok. Úgy általában, hogy közhelyes legyek.
Igazából nem is tudok már jókat írni, nincs meg a kétségbeesés érzése, meg az engem-senki-sem-ért-meg-féle reménytelenség. Sosem voltam én egy bonyolult lélek (esetleg mélabús), nem vittem véghez nagy dolgokat, csak egyszerűen csináltam, ami jólesett. Meg ami nem, azt is néha. De így megy ez, nem lázadhattam és nem lázadhatok mindig. Néha kell egy kis folyás az árral, nem csak a mocskos rendszerrel való szembeúszás. Egyébként se bírok sokáig úszni, nem bírja a tüdőm. Tehát most nyugalom van gyenge lepke lelkemben - vajon meddig? - mondja a cinizmus bennem. És igaza is van, mert hosszú távon semminek sem vagyok a híve, még a dohányzásnak se, aztán nézzetek rám... (velem kéne reklámozni, mennyire káros a dohányzás)
Idővel minden kiderül. Addig pedig művelődjetek:
ahogy a szenvedély, amelyik a füstben alszik el
szégyen nélkül beletömve az élőlények tömegébe,
ahogy a távoli fények csillogása,
ahogy este a tányérról eltűnsz...
eltűnsz valamerre régen,
egy olyan szerelem vagy, ami fojtogat, én a halál szélén,
a saját paralel világomban
válaszra várok,és kiáltom...
a szavak csak esőcseppek és te hívsz, hogy essek még,
a szavak csak esőcseppek, és te hívsz...
ahogy a vágy, ami az üvegen nem üt át
végtelen partok gyengédséggel teli bőröndökkel
hívom az eső-boltost
meg akarom venni a te "még"-edet,
a megterített csendben
autók hangja, amik elvisznek téged reggelente
pont vagy a naptárban
ami haldoklásban tündököl, és kiált
a szavak csak esőcseppek....
arról baszottul nem volt szó hogy a fordítást ki is rakod...no de mindegy,nem rád haragszom,magamra hogy nem lett jobb :) átmegy Dezso, az ami némán motoszkál és most csendre int..úgyis véghez viszi amit akar. haggyad.igaz.nem lehet mindig cirkuszolni és csendben többet hall az ember amúgyis. ölellek.
VálaszTörlés