Utórezgések

Általában nem zavar, ha a pocakbőségem nagyobb a mellbőségemnél. De amikor már fájdalmas, amikor már csak undok módon kívánja a kicsike az étket, én meg engedek neki, mert gyenge akaratú vagyok, ha kajáról van szó, na hát akkor már valahogy nem tetszik, amit látok (és érzek, mert hát szúr meg hasít). Talán majd holnaptól böjtölök, és egy nap csak háromszor fogok enni. Talán. (Úgysem így lesz, de jól esik leírni, mert így legalább elmondhatom, hogy én megpróbáltam.)

Meg egyébként sem estek jól az ünnepek, de nincs kinek elmesélnem, szóval inkább itt sem panaszkodom szét a szívemet. Ádám is hiányzik, de valószínűleg most azért visel meg jobban a dolog, mert napok óta nem beszéltem vele. Pedig most nem is morcos... :)

Meg aztán majdcsak kiheverem az ünnepeket. Inkább tanulok, addig se foglalkozok magammal. De ma nem, ma pihenek, már nem zabálok, csak tengek-lengek a házban, aztán valahogy lesz. Mert mindig van valahogy, olyan nincs, hogy sehogy sincs.

Ennyit erre az évre. A szokásos áttekintősdi januárra marad, a vizsgaidőszak után majd számot vetek arról, hogy van-e olyan hiba, amit még nem követtem el. És ha van, akkor megfogadom, hogy majd elkövetem. Aztán bízok a fogadalmak örök törvényében, hogy az ember sosem tartja be őket.

BÚÉK mindenkinek! Majd jövőre jelentkezek...

Annyi minden van amit el akartam még mondani

és annyi minden van amit hallanom kellett volna

a sok kényes-csajos bajt

a világmegváltó litániákat

a hosszadalmas agonizálásokat

hogy megint új portfóliót kell készítened

és hogy megint láttál egy helyes pasit a tegnapi buliban

és annyi mást amit már nem hallhatok

pedig én is elmondtam volna

hogy milyen jó neked

hogy azt csinálhatod amit szeretsz

és hogy szeretlek

hogy bár az élet szar

de majd ha egyszer már olyan öregek leszünk

hogy a magas vérnyomás

meg a csontritkulás lesz a legnagyobb problémánk

csak örülni fogunk

hogy ennyi mindenféle jóféle és rosszféle dolgot

szánt nekünk a szar élet

és csak nevetünk

és mindig nevetni fogunk

és hogy sajnálom

hogy ritkán járok haza

és csak mondhatnám mégegyszer

hogy igen most megyek haza

és hogy utálom Pestet

mert koszos és büdös

és te ezzel egyetértesz

de már többé nem fogod megkérdezni

hogy mikor jössz már haza

nem kérdezel semmit

nem mondasz semmit

de én mondanám

hogy ott kellett volna lennem

hogy tennem kellett volna valamit

hogy ez is csak olyan kátyú az úton

amin átmegyünk és hasítunk tovább

Kürt felé a mamához 130-al

meg a nagybetűs életbe

felnövünk ha muszáj

ha nem muszáj akkor is

és lesz rendes munkánk

meg fasza kis lakásunk a belvárosban

meg talán fittnesszbérletünk is

de az úgyis csak a helyet foglalja majd a pénztárcánkban

és életünk végéig foglak fárasztani

a borult hülyeségeimmel

és az agyadra fogok menni

de azért mindig megölelsz majd

amikor hazamegyek

én meg majd meghívlak egy Fernetre

csak a régi szép idők kedvéért

mert már csak a múlt maradt

ami itt maradt

meg az elszáradt virágok a sírodon

amit mindig kicserélnek

bár nem tudom

mi értelme már virágot vinni neked

én tudom hogy szeretted a virágokat

de azok semmin nem változtatnak

mintha a tisztelet a virágon múlna

de azért én viszek majd neked

amikor hazamegyek

mert én is a szokások rabja vagyok

még akkor is ha szeretek lázadni

és általában mindenről más véleményem van

de ha tehetném megnyugtatnálak

hogy Pestet még mindig utálom

és mindig amikor megyek hazafelé

eszembe jut hogy mennyire utálom

és hogy megint ott kell várnom

de eszembe jutsz

mert te szeretted a nyüzsgést

és utazáskor mindig rád gondolok

és a vonaton mondogatom magamban

hogy Hajnalka megyek haza

csak te már nem vársz

de attól még velem vagy

Márquez az ihletről

"Mikor az ember írni akar valamit, afféle kölcsönös feszültség alakul ki közte és a téma közt, úgyhogy az ember felcsiholja a témát, a téma meg felcsiholja őt. Van egy pillanat, amikor ez a kapcsolat olyan fokra hevül, hogy minden akadály magától ledől, a konfliktusok elhárulnak, és az embernek olyan dolgok jutnak eszébe, amelyekről nem is álmodott volna, és akkor nincs az életben semmi, ami olyan jó lenne, mint az írás. Ez az, amit ihletnek nevezünk. A romantikusok lejáratták ezt a szót, de a helyzet létezik a valóságban: nem kegyelmi állapot és nem isteni sugallat, hanem az, hogy az ember kibékül a témával, miután megküzdött és felülkerekedett rajta."

Nem írtam azóta, hogy tudtam, hogy meg fog halni. Bár ne tudtam volna! Örökké gyűlölni fogom magam, mert nem tudtam hinni abban, hogy jobban lesz... hogy túléli. De végülis, mit változtatott volna ez a dolgokon? Ennyi volt, Hajnalka meghalt. Sose mondja többé felháborodva, hogy "Na, mikor jössz már haza?!" Nem megyünk többé együtt a tóra, hogy fotózhasson. Többé nem toppan be vigyorogva a társaságba. Csak a képekről mosolyog vissza ránk, mintha mi sem történt volna.

És mégis mindenhol ott van: a füstös kocsmában, a harmatcseppben a szőlőlevélen. A Márai könyvben, amit még ezer éve kértem kölcsön tőle és már nem lesz alkalmam visszaadi neki. A naplementében, a dalokban, amiket együtt hallgattunk. A rántott pulykamell illatában, a jázminok szirmaiban. A kérdésekben. A válaszokban. Prágában és Bécsben, ahová el akartunk menni egyszer. Szeptember 23-ában. Az Ady-versekben. Az esti magányban.

És ez jó. Hogy ennyi emlékem van róla, hogy minden hirtelen annyira fontossá és értékessé vált - az apró ajándékok itt lenn a porban, a szenvedés és a szomorúság mélységeiben. Ennél tisztábban még sosem láttunk. Felállni még nincs erőnk, de majd újra megtanuljuk ezt is. Nélküle. Nála többet nem is érdemeltünk az élettől, még talán őt sem, és csak remélni tudom, hogy elegek voltunk, eleget adtunk ahhoz, hogy idejét boldogan tölthesse köztünk. Most már csak annyi a feladatunk, hogy felálljunk, és menjünk tovább.

És ha majd eljön az idő, újra találkozunk. A spektrum végén. Vagy egy következő téridőben. Vagy ott, ahol mellénk ülnek az angyalok.