Összeütközünk.
Én rágyújtok, te meg csak bámulsz. Nézem a vizet, az eget, látom a körforgást. De te engem nézel. Aztán a szemedbe nézek. Te pedig lesütöd a szemed.
Ez nem szerelem.
Ez csalás. Ez nem altatja el a logikát.
So it goes.
Én nem akartam soha ennél többet.
Nekem nem kell, hogy ugyanabba az irányba nézz, mint én. Te engem nézel, én mást látok. Hazudhatunk még tovább, elhihetjük a másiknak, hogy a fekete az fehér.
De én a szürkét szeretem. Szeretem, hogy a világ szürke, hogy az összefüggések szürkék, hogy a pacsirta éneke is szürke. Én így látok.
És szeretem, hogy én színes vagyok a szürkeségben.
De ha te is színes vagy, úgy már nem tűnsz olyan valódinak.
Én materialista vagyok. Hogy mindig a dolgok mögé látok? Az csak képzelgés. Olyankor lép fel, amikor megdől a rendszer. A jól összetákolt káoszom.
Összeütközünk.
Mit jössz mindig nekem?! Bántottalak, hogy az orrod állandóan a képembe nyomod? Útban vagy!
Én egyedül járok.
Nem kell az ígéreted.
Elmész? Hát jó…
Mit akarsz még?
Azt mondtad, elmész, hát menj. Nincs szükségem rád.
Szia.
Rágyújtok. Nézem a vizet, az eget, látom a körforgást.
Már nem nézel…
Eldobom a cigit. Nézem, ahogy a csikk úszik a vízen. Látom, ahogy egyre távolabbra sodorja az ár.
Összeütközünk.
Újra engem nézel. Aztán én is rád nézek. Te elmosolyodsz, aztán meglátod a csikket.
Kihalászod.
Én nem akartam szennyezni a környezetet. Komolyan!
De tényleg nem!
Most mi olyan vicces?!
Felnézek az égre…
Aztán rád pillantok. Te is az eget nézed.
És szürke vagy.
De ezt már csak álmodom…
Nem akarsz ismét nekem jönni?
