"Millió éve gyártják a virágok a töviseket. Millió éve, hogy a báránykák mégis megeszik a virágokat. Hát az nem komoly dolog, ha az ember igyekszik megérteni, miért gyártanak maguknak a virágok annyi fáradtsággal töviseket, amiknek semmi hasznuk? A báránykák és a virágok harca nem fontos? (...) És ha én ismerek egy virágot, amelynek nincs párja az egész világon, nem is nő másutt, csak az én bolygómon, és ezt egy kis bárányka egy csapásra lelegelheti egy reggel, anélkül hogy tudná, mit tesz, hát ez nem fontos?

(...)

Az ember szeret egy virágot, amely millió és millió csillag közül csak egyetlenegyen nyílik, és csak egyetlenegy példányban. És ez elég ahhoz, hogy boldog legyen, amikor a csillagokra tekint. Azt mondja magában: Az én virágom ott van valahol... De ha a bárányka lelegeli a virágot, az olyan, mintha hirtelenjében az összes csillagok kialudnának! És ez, ez nem fontos?"

(Antoine de Saint-Exupéry)

Annyi minden van amit el akartam még mondani

és annyi minden van amit hallanom kellett volna

a sok kényes-csajos bajt

a világmegváltó litániákat

a hosszadalmas agonizálásokat

hogy megint új portfóliót kell készítened

és hogy megint láttál egy helyes pasit a tegnapi buliban

és annyi mást amit már nem hallhatok

pedig én is elmondtam volna

hogy milyen jó neked

hogy azt csinálhatod amit szeretsz

és hogy szeretlek

hogy bár az élet szar

de majd ha egyszer már olyan öregek leszünk

hogy a magas vérnyomás

meg a csontritkulás lesz a legnagyobb problémánk

csak örülni fogunk

hogy ennyi mindenféle jóféle és rosszféle dolgot

szánt nekünk a szar élet

és csak nevetünk

és mindig nevetni fogunk

és hogy sajnálom

hogy ritkán járok haza

és csak mondhatnám mégegyszer

hogy igen most megyek haza

és hogy utálom Pestet

mert koszos és büdös

és te ezzel egyetértesz

de már többé nem fogod megkérdezni

hogy mikor jössz már haza

nem kérdezel semmit

nem mondasz semmit

de én mondanám

hogy ott kellett volna lennem

hogy tennem kellett volna valamit

hogy ez is csak olyan kátyú az úton

amin átmegyünk és hasítunk tovább

Kürt felé a mamához 130-al

meg a nagybetűs életbe

felnövünk ha muszáj

ha nem muszáj akkor is

és lesz rendes munkánk

meg fasza kis lakásunk a belvárosban

meg talán fittnesszbérletünk is

de az úgyis csak a helyet foglalja majd a pénztárcánkban

és életünk végéig foglak fárasztani

a borult hülyeségeimmel

és az agyadra fogok menni

de azért mindig megölelsz majd

amikor hazamegyek

én meg majd meghívlak egy Fernetre

csak a régi szép idők kedvéért

mert már csak a múlt maradt

ami itt maradt

meg az elszáradt virágok a sírodon

amit mindig kicserélnek

bár nem tudom

mi értelme már virágot vinni neked

én tudom hogy szeretted a virágokat

de azok semmin nem változtatnak

mintha a tisztelet a virágon múlna

de azért én viszek majd neked

amikor hazamegyek

mert én is a szokások rabja vagyok

még akkor is ha szeretek lázadni

és általában mindenről más véleményem van

de ha tehetném megnyugtatnálak

hogy Pestet még mindig utálom

és mindig amikor megyek hazafelé

eszembe jut hogy mennyire utálom

és hogy megint ott kell várnom

de eszembe jutsz

mert te szeretted a nyüzsgést

és utazáskor mindig rád gondolok

és a vonaton mondogatom magamban

hogy Hajnalka megyek haza

csak te már nem vársz

de attól még velem vagy

Nem írtam azóta, hogy tudtam, hogy meg fog halni. Bár ne tudtam volna! Örökké gyűlölni fogom magam, mert nem tudtam hinni abban, hogy jobban lesz... hogy túléli. De végülis, mit változtatott volna ez a dolgokon? Ennyi volt, Hajnalka meghalt. Sose mondja többé felháborodva, hogy "Na, mikor jössz már haza?!" Nem megyünk többé együtt a tóra, hogy fotózhasson. Többé nem toppan be vigyorogva a társaságba. Csak a képekről mosolyog vissza ránk, mintha mi sem történt volna.

És mégis mindenhol ott van: a füstös kocsmában, a harmatcseppben a szőlőlevélen. A Márai könyvben, amit még ezer éve kértem kölcsön tőle és már nem lesz alkalmam visszaadi neki. A naplementében, a dalokban, amiket együtt hallgattunk. A rántott pulykamell illatában, a jázminok szirmaiban. A kérdésekben. A válaszokban. Prágában és Bécsben, ahová el akartunk menni egyszer. Szeptember 23-ában. Az Ady-versekben. Az esti magányban.

És ez jó. Hogy ennyi emlékem van róla, hogy minden hirtelen annyira fontossá és értékessé vált - az apró ajándékok itt lenn a porban, a szenvedés és a szomorúság mélységeiben. Ennél tisztábban még sosem láttunk. Felállni még nincs erőnk, de majd újra megtanuljuk ezt is. Nélküle. Nála többet nem is érdemeltünk az élettől, még talán őt sem, és csak remélni tudom, hogy elegek voltunk, eleget adtunk ahhoz, hogy idejét boldogan tölthesse köztünk. Most már csak annyi a feladatunk, hogy felálljunk, és menjünk tovább.

És ha majd eljön az idő, újra találkozunk. A spektrum végén. Vagy egy következő téridőben. Vagy ott, ahol mellénk ülnek az angyalok.

Próbálok tisztán látni ebben a nagy szerencsétlenségben. Válaszokat akarok, keresem őket, de semmit sem találok. Ha Isten nem hagyott el minket, akkor most épp micsinál? Nyilván a mocskot és a szart pucolja a háza táján, mert abból van ott bőven. Jól teszi. Miközben ő ott fekszik mély kómában, csövek lógnak belőle mindenhol, vérzik... Nem kérek igazságot.
Megpróbáltam Ákos betegségét pozitív nézőpontból felfogni: összehozta a családunkat, ahogy eddig még semmi más. De a kérdés még mindig ott van: miért rákos egy 2 éves kisfiú? ... És miért kap agyvérzést egy alig 21 éves lány csak úgy a semmiből? Nem akarok igazságot, mert az fájna.
Hogy dühös volnék? Nem tudom... Talán. De a dühöt könnyebb így kezelni, hogy megbénit bennünket a félelem. Keresem az értékét. Próbálom betájolni, hogy most ő ott lehet-e a spektrum végén.
De várni kell. De mire? Újabb vérzésre? Arra, hogy lebénul? Hogy majd nem emlékszik? Vagy hogy minden rendben lesz?
A tehetetlenség a lehető legönzőbb dolog. Akarjuk, de nem vagyunk képesek rá. Mindig akarunk. Mindig mindent. Ilyen az emberi őstermészet.
És nyugton várjuk a holnapot, hátha változik valami, hogy valami talán jobbra fordul. Csak várunk, találgatunk, mégsem tudunk semmit.
Egyedül vagyunk a félelemmel, a hitünkkel, a reményekkel.
De Isten nincs itt velünk.

Ma kapott el igazán az érzés, hogy vége a nyárnak. Legalábbis számomra. Bár az is lehet, hogy csak azért vagyok ilyen letargikus, mert éppen a nehéz napokban vagyok, mert hülye idő van, mert Hajnalkának agyvérzése volt, és mert egyszerűen csak akarom, hogy vége legyen. Mindjárt itt van augusztus közepe és még csak strandolni se volt lehetőségem elmenni. Éljen a válság. Na nembaj, de voltam Székesfehérváron... :) Jó volt, jól éreztem magam, csakhát vége lett gyorsan a hétnek is, örökké meg nem lebzselhetek ott, szóval ismét itthon tengek-lengek. Meg idegeskedek. Bár ez utóbbit elég jól tudom titkolni, szerintem mindenki teljesen érzéketlennek és nemtörődömnek hisz, csak mert nem omlok össze sírva. Nem érdekel, jogom van úgy feldolgozni a helyzetet, ahogy tőlem telik és ahogy nekem megfelel. Nem akarok megin közönyös lenni, csak ma ilyen kedvem van. Talán holnap emberibbnek tűnök majd önmagamnak. Addig meg toll a fülembe.