Minden összeomlik.
Elmúlik az édes szürkeségem.
Tudtam én, hogy nem lesz olyan szépésjó ez a második év, mint amilyennek lennie kellene. Tessék: itt van - ennyit a reményekről. Nem is érdemlem én meg a jóságot.
Uram, ez vagyok: napról-napra bűnösebb és szánalmasabb. Egyre többet sírok. Most is... Gyengülök, elhagy minden erőm, amit nehézkesen összekapargattam az elmúlt évek során.
Én nem bírok el már ennyi terhet. Miért akarom hátizsákban cipelni a múltat, a sérelmeket, a vágyakat? Hiszen megfosztottam magam tőlük. Egy közönyös hárpia lettem, aki a saját sebeit nyalogatja, közben meg akit csak lehet, támogat és segít.
Mi lett belőlem? - Én nem ilyen lovat akartam...
Lehet, hogy csak az agyrázkódás miatt vagyok ilyen szóhányós már megint, de valahogy muszáj kiengednem magamból a dühöt, amit érzek. Fogy a levegő a falak között...
A kisújfalusi tópartot akarom. A régi mólóval, amit azóta tönkretettek és megette az idő. A csónakkal, amiből mindig merni kellett a vizet, vagy különben elsüllyedt volna. Azt a békét akarom, amit évek óta keresek. Ami mindvégig ott volt velem, bennem. Hinni akarok újra, mint akkor, 14 évesen. Nem törődni a fájdalommal, a kínokkal, a sértegetéssel. Fára akarok mászni. Fűben fekve éjjel a csillagos eget bámulni, és számolni a hullócsillagokat. Focizni akarok a fiúkkal a pályán. Esténként ücsörögni a parkban a padokon, és semmiségekről beszélni, a Matáv Tudakozót hívogatni azzal, hogy ki nyerte ezt és ezt a foci EB-t vagy VB-t. Egy elveszett, eltűnt világot akarok.
Uram, szabadíts meg a démonoktól!
Ahogy ma sétáltam a környéken, rájöttem, hogy én nem itt vagyok. Nem itt élek. Ez csak egy hely, ahová elmenekültem. De mégsem fogadott be. Hontalan vagyok, egyedül a vonaton érzem azt, hogy tartozom valahová. Mert olyankor tudom, hogy valamerre tartok. Aztán elérem az uticélt, ami szépen csendben kivet magából. Nincs béke.
Nem lesz. Nem fogom megtalálni.
Félek. Rettegek önmagamtól, gyűlölöm azt, aki voltam és aki vagyok.
Hibáztam. Sokat. A megbánással meg kitörölhetem az hátsó felem. Hiszen nem is bánok semmit.
Miért is kéne?
A gesztenyefákat akarom a sínek mellett. A Kishegyet, ahol a saját kis világomban járkálhatok egy bottal, virágot akarok szedni anyámnak, akácvirágot enni, árvalányhaj-mezőn ücsörögve naplementét nézni.
És innen menekültem el, mert túlnőttem rajta. Mert azt hittem, megfojt, ha nem török ki belőle.
Hazamennék, ha még lenne hová.
Elmúlik az édes szürkeségem.
Tudtam én, hogy nem lesz olyan szépésjó ez a második év, mint amilyennek lennie kellene. Tessék: itt van - ennyit a reményekről. Nem is érdemlem én meg a jóságot.
Uram, ez vagyok: napról-napra bűnösebb és szánalmasabb. Egyre többet sírok. Most is... Gyengülök, elhagy minden erőm, amit nehézkesen összekapargattam az elmúlt évek során.
Én nem bírok el már ennyi terhet. Miért akarom hátizsákban cipelni a múltat, a sérelmeket, a vágyakat? Hiszen megfosztottam magam tőlük. Egy közönyös hárpia lettem, aki a saját sebeit nyalogatja, közben meg akit csak lehet, támogat és segít.
Mi lett belőlem? - Én nem ilyen lovat akartam...
Lehet, hogy csak az agyrázkódás miatt vagyok ilyen szóhányós már megint, de valahogy muszáj kiengednem magamból a dühöt, amit érzek. Fogy a levegő a falak között...
A kisújfalusi tópartot akarom. A régi mólóval, amit azóta tönkretettek és megette az idő. A csónakkal, amiből mindig merni kellett a vizet, vagy különben elsüllyedt volna. Azt a békét akarom, amit évek óta keresek. Ami mindvégig ott volt velem, bennem. Hinni akarok újra, mint akkor, 14 évesen. Nem törődni a fájdalommal, a kínokkal, a sértegetéssel. Fára akarok mászni. Fűben fekve éjjel a csillagos eget bámulni, és számolni a hullócsillagokat. Focizni akarok a fiúkkal a pályán. Esténként ücsörögni a parkban a padokon, és semmiségekről beszélni, a Matáv Tudakozót hívogatni azzal, hogy ki nyerte ezt és ezt a foci EB-t vagy VB-t. Egy elveszett, eltűnt világot akarok.
Uram, szabadíts meg a démonoktól!
Ahogy ma sétáltam a környéken, rájöttem, hogy én nem itt vagyok. Nem itt élek. Ez csak egy hely, ahová elmenekültem. De mégsem fogadott be. Hontalan vagyok, egyedül a vonaton érzem azt, hogy tartozom valahová. Mert olyankor tudom, hogy valamerre tartok. Aztán elérem az uticélt, ami szépen csendben kivet magából. Nincs béke.
Nem lesz. Nem fogom megtalálni.
Félek. Rettegek önmagamtól, gyűlölöm azt, aki voltam és aki vagyok.
Hibáztam. Sokat. A megbánással meg kitörölhetem az hátsó felem. Hiszen nem is bánok semmit.
Miért is kéne?
A gesztenyefákat akarom a sínek mellett. A Kishegyet, ahol a saját kis világomban járkálhatok egy bottal, virágot akarok szedni anyámnak, akácvirágot enni, árvalányhaj-mezőn ücsörögve naplementét nézni.
És innen menekültem el, mert túlnőttem rajta. Mert azt hittem, megfojt, ha nem török ki belőle.
Hazamennék, ha még lenne hová.
